6. Rész

Sziasztok! Boldog Új Évet mindenkinek! :)

Nagyon-nagyon köszönök mindent. A feliratkozókat, a pipákat, és a komit/komikat. Nagyon jól esnek, mégegyszer köszönöm. :) Nos, én ezzel a résszel sem vagyok teljesen elégedett, de remélem, azért annyira nem rossz. :/

6. Rész

A bikini

Mikor Neymar kinyitotta a bejárati ajtót, legalább öten ugrottak a nyakába. Fogalmam sincs, hogy kerültek oda, de Neymar barátai voltak azok. Akiknek amúgy be is mutatott, de nem igazán sikerült megjegyeznem a nevüket. Valaki közülük biztosan Gil, illetve van egy Jô is. De amúgy rendesek a srácok, jó fejek, poénkodtak, és azt hiszem, már most befogadtak. Felmentem az egyik fürdőszobába, és felvettem az új bikinimet (sötétkék, hátul megkötős, szenvedtem vele egy keveset), majd rávettem a ruhát, és lementem a többiekhez, akiken alapból rajta volt a fürdőgatya.

A kikötő igazából tök közel volt, mégis oda is kocsival mentünk. Először természetesen csak ámultam, ugyanis eddig még csak a tévében láttam luxus jachot. De aztán, amikor belülről is megcsodálhattam –immáron az óceánon – tényleg majdnem elállt a lélegzetem.

-          Na mit szólsz? – kérdezte Neymar.

-          Nagyon szép – pontosan nem tudom, hogyan kell jellemezni egy jachot, de tény, hogy tényleg szép volt.

Úgy vettem észre, hogy a barátai eléggé otthon érzik magukat, az egyikük levágta magát a kanapéra és elindított valami zenét, a másik a hűtőben, kotorászott, a többiek pedig szétszéledtek. Neymar is. Én meg kimentem a fedélzetre és leültem egy napozóágyra, azt hiszem Gil mellé.

-          Hogy hívják az anyukáját? – kérdezte hirtelen. Kissé meglepődtem a kérdésen, de tudtam, hogy Neymarról van szó, ezért egyből válaszoltam.

-          Nadine-nak.

-          Mi a kedvenc színe? – jött az újabb kérdés

-          Fehér – feleltem, miközben Neymarra néztem, aki egy fehér boxert viselt. Wow.

-          Akkor már csak egy kérdésem van: Szeretsz FIFA-zni? – kérdezte Gil, miközben elvigyorodott.

-          Naná, imádom! – vágtam rá lelkesen.

-          Akkor engedd meg, hogy gratuláljak. Mint Neymar törvényes legjobb barátja, ezennel bejelentem, hogy átmentél a barátnő alkalmassági teszten – jelentette be komolyan, mire elröhögtem magam.

-          Hogy milyen teszten?

-          Barátnő alkalmassági. Három részből áll. Az első a legfontosabb, az első benyomás, ami pozitív volt. Aztán felteszek két random kérdést. A harmadik pedig egy roppant fontos dolog, mégpedig, hogy szereted-e a FIFA-t – végig komolyan beszélt, de a szemén láttam, hogy jól szórakozik. – Gratulálok, 100%-os lett az eredményed.

-          Bruna átment a teszten? – kérdeztem némi hallgatás után.

-          Nem tudom, akkoriban még nem találtam ki ezt. De ő utólag mindenképpen megbukott – megint láttam rajta, hogy próbálja elrejteni az érzelmeit, de megint csak feltűnt, hogy a nyugodt külső mögött igazából kissé ideges.

Ekkor Neymar és többiek is odajöttek, és elkezdtek hülyéskedni, én pedig magamban örültem neki, hogy egy ilyen társaságban vagyok. Még beszélgettünk, kezdtem megismerni a srácokat, de aztán megcsörrent a telefonom. Kedvtelenül halásztam elő a tatyómból és vonultam félre telefonálni a nénikémmel. Persze, gondolhattam volna, hogy hívni fog.

-          Szia – szóltam bele kelletlenül a készülékbe.

-          Hol vagy most? – kérdezte a nénikém mindenfajta köszönés nélkül. Ráadásul eléggé ideges, talán mérges hangsúllyal.

-          Öhm… - kezdtem volna, de újra beleszólt a telefonba.

-          Tudod te, hogy mennyire aggódtam érted tegnap este? El sem tudod képzelni, mi járt a fejemben, amikor nem vetted fel a telefont és nem jöttél haza.

-          Tudom, és bocsánat. De 19 éves vagyok, tudok vigyázni magamra. Látod, nincs semmi bajom?

-          Nem, nem látom. Mivel tegnap este óta nem láttalak. Ugye tudod, hogy holnap délután indul a repülőgép?

-          Tudom… De én nem megyek sehova – miközben ezt mondtam, beszívtam az ajkaimat. Tudtam, hogy ez nehéz menet lesz, és most veszekedni fogunk, de én mindenképpen itt akartam maradni.

És igazam is lett. A nénikém ki volt akadva, természetesen. Hogy mégis mit képzelek magamról, meg hogy ezt mégis hogy terveztem. Illetve, hogy Adam nem repülhet egyedül, főleg nem egy ilyen hosszú repülőúton, hiszen még nagyon kicsi. Igen, ezzel tisztában voltam. De aztán eszembe jutott, hogy át lehet íratni a jegyet. Szóval ez a része meg van oldva. Elisabeth nénikém végül azzal fejezte be, hogy neki teljesen mindegy, de a szüleimnek nem. Ha velük sikerül közös nevezőre jutnom, akkor az már nem az ő dolga. A telefonomat a kezembe ejtettem, miközben gondterhelten meredtem az óceánra a korlát mögött.

-          Hé, Sarah, jössz fotózkodni? Megy Instára – kiabált Ney vidáman.

-          Öhm… ja, persze. Mindjárt- erőltettem magamra egy mosolyt, miközben felé néztem. Ám a mosoly nem volt teljesen őszinte, ami neki is feltűnt, így azonnal odajött hozzám.

-          Mi az, valami baj van? – kezével megfogta az enyémet, és mélyen a szemembe nézett. Hogy is tudnék hazudni egy ilyen ártatlan szempárnak? Meg miért is? Csak tehetetlenül megráztam a fejem.

-          A nénikém hívott, eléggé leszidott. Mondjuk ez várható volt, nem is ez a probléma. Holnap megy haza a gép, de én ide szeretnék költözni. Mármint Brazíliába. Már csak a szüleimmel kéne beszélnem, de fogalmam sincs, mit mondjak… - feleltem csalódottan. Eleinte még olyan jó ötletnek tűnt, de most komolyan, melyik szülő engedné meg a gyerekének, még ha az nagykorú is, hogy egyik napról a másikra a világ másik felébe költözzön? Nevetséges. Neymar se nagyon tudott megszólalni, csak megértően nézett.

-          Akarod, hogy velük is beszéljek? – kérdezte végül cuki mosollyal.

-          Nem, ezt most nekem kell elintéznem. De… itt maradnál addig, amíg telefonálok? – kérdeztem, mire bólintott és megszorította a kezemet. Én vetettem rá egy hálás pillantást, vettem egy nagy levegőt, amit kifújtam, majd tárcsáztam apát. Vele egy fokkal jobb a viszonyom, mint anyuval. Bár anyuval sem vagyunk rosszban, apuval mégis jobban megértjük egymást. A második csörgésre fel is vette.

-          Szia, apa – Neymarra néztem, aki bíztatóan nézett.

-          Szia kincsem – csak ennyit mondott. Gondolom várta, hogy mit szeretnék. Amit én próbáltam minél céltudatosabban felvezetni, hogy lássa, hogy tényleg nagyon szeretném.

-          Apa, én nem megyek haza. Ide költözöm – jelentettem ki. A vonal másik végéről nem hallottam semmit, azt hittem, már megszakadt a hívás. – Apa? – kérdeztem.

-          Nem fogok kérdezni semmit, Lisa küldött egy SMS-t. Igazából, ha a te helyedben lennék, én is ezt akarnám – kezdte, mire elvigyorodtam. Lehet, hogy mégsem lesz ez olyan nehéz? – De ez persze nem így megy. Hol fogsz lakni?

-          Majd keresek egy albérletet – feleltem fülig érő szájjal, ugyanis fennakadtam azon a szón, hogy „fogsz”. Nem azt kérdezte, hogy hol laknék, hanem azt, hogy hol fogok.

-          És azt miből fogod fizetni? – kérdezte ezúttal anya. Szuper, gondolom ki vagyok hangosítva.

-          Majd keresek valami munkát.

-          És addig hol fogsz lakni?

-          Gondolom a nénikémnél – mondtam. Oké, hogy most egy kissé összevesztünk, de csak nem hagyná, hogy az utcára kerüljek.

-          Lisa jelenleg nincs olyan anyagi helyzetben… Különben is, hogy fogsz boldogulni?

-          Anya, 19 vagyok, nagykorú. Beszélem a nyelvet, egy rokonom is itt lakik, hidd el, boldogulni fogok – feleltem kimérten.

-          Nos… - vette át a szót újra apa. – Anyáddal úgy gondoljuk, nem láncolhatunk örökké magunkhoz. Bár kissé messze van Sao Paulo, nem lennél egyedül. Ez esetben legyen – felelte, mire én el is felejtettem, hogy éppen felnőttet próbálok játszani, és felsikítottam örömömben. A mellettem álló Neymar vette a lapot és ő is elvigyorodott. – De cserébe én is kérnék valamit… - kezdte apa.

-          Igen?

-          Khmm… arról lenne szó, hogy…

-          Apa, mi az? – elképzelni nem tudtam, mit akarhat.

-          Csak egy valamit kérnék. Nem nagy dolog, egy tárgy… - úgy beszélt, mintha zavarban lenne. Megvan! Azt hiszem, rájöttem, mi akarhat. Valószínűleg Neymarhoz kapcsolódik. Átváltottam portugálra és elmondtam Neynek, majd odaadtam neki a telefonomat, aki ezt mondta apának: Majd küldök dedikált mezt. És visszaadta a mobilomat.

-          Ebből semmit nem értettem, de azt hiszem, én leteszem, és megpróbálom feldolgozni. Majd beszélünk – mondta és le is tette. Elmosolyodtam. Ha fociról, Neymarról, vagy Messiről van szó, apa úgy viselkedik, mint egy tinilány. Mint én.

A nap további részében nagyon jól éreztem magam, amire erősen rátett az is, hogy a szüleim megengedik, hogy Brazíliába költözzek. De alapból is jó hangulat volt, fotózkodtunk, beszélgettünk, a fedélzetről ugráltunk a vízbe… nagyon jól éreztem magam. Már sötétedett, amikor hazamentünk. Igazából én nem tudom, mire számítottam. Szerintem semmire. Talán arra, hogy a kikötőtől a nénikémhez megyek, maximum Ney elvisz kocsival. De helyette hozzá mentünk már megint. Nem kérdeztem semmit, csak mosolyogtam magamban.

Ney pizsamának adott egy szürke Nike pólót és egy hozzá illő gatyát. Miután mindketten lezuhanyoztunk, amikor kiléptem a fürdőből, ő már az ágyon feküdt, és odainvitált, hogy feküdjek be mellé. Ő becsukta a szemét, majd elfordult, hogy aludjon. Én pedig gondolkozni kezdtem. Hogy most tulajdonképpen mi is van közöttünk. Mert hogy valami van, csak azt nem tudom, hogy mi. Én azzal kezdtem a legelején, hogy szeretem. Ő pedig folyton bókolgat, meg kedves velem, meg minden ilyesmi. Viszont Neymar alapból nagyon aranyos mindenkivel, lehet, hogy ez is csak ennek tudható be. De akkor mi volt ma az a próbafülkében? Illetve, amikor a szüleimmel beszéltem, akkor is ott maradt velem. Nem tudom hova tenni ezt az egész helyzetet. Mivel gondoltam, Ney már elaludt, hirtelen felindulásból átöleltem a mellkasánál. Ő pedig, mint kiderült, nem aludt, mivel megfogta a kezem, és magához szorította.