7. Rész

Sziasztok!

Igen, tudom, hogy régen volt rész... bocsánat. Csak nem nagyon akart jönni az ihlet. Viszont most itt van, és még egy későbbi részt is megírtam előre, a személyes kedvencemet. :)
Update: Elrontottam a másolást, az elejéből lemaradt egy kicsi... de pótoltam, viszont a betűtípust nem engedi megváltoztatni, sorry!

omg *-* so perfect

Reggel, mikor felkeltem, Ney már nem volt mellettem. Felkeltem, odabotorkáltam a tükörhöz, és szemügyre vettem magamat. Valami (vagy inkább valaki) határozottan jót tesz nekem, nincsenek karikák a szemem alatt, és még a bőrhibáim is eltűntek. De lehet, hogy csak a brazíliai klíma az, ki tudja. Most tűnt fel, hogy a szekrényen egy cetli hevert. Felvettem és elolvastam.
 „Mondtad, hogy az öcséd ma megy haza, gondolom kikíséred a reptérre. Utána majd gyere vissza ide. Én edzésen vagyok, addig is érezd magad otthon. NJR” Elmosolyodtam. Neymar azt szeretné, ha visszajönnék. Mivel azt írta, érezzem magam otthon, felkaptam a ruháimat és elmentem zuhanyozni. Utána megfésülködtem, fogat mostam, és úgy döntöttem, iszom egy kávét. Úgysem ittam még igazi brazil kávét. Csak aztán… Lementem a lépcsőn, ott egyenesen a konyhába akartam fordulni, csak feltűnt valami. Pontosabban… a nappaliban nekem háttal, a kanapén egy nagydarab néger csávó újságot olvasott. Jesszusom, ez ki ez, és hogy jutott be, és… ha betörő lenne, valószínűleg nem olvasgatna ilyen békésen.

-          Öhmm… szia – köszöntem, mire emberünk megfordult és vigyorogva nézett.

-          Szia, hadd mutatkozzam be. Big Black vagyok, Neymar testőre – a testőre? Mi? – Te pedig, ha nem tévedek, Neymar barátnője – mondta, mire értetlenül néztem rá.

-          Hát, nem igazán… miből gondolod? Gyakran szokott idehozni lányokat? – miközben ezt kérdeztem, éreztem, hogy megfeszül a hasamban az izom. Lehet, hogy nem is vagyok kíváncsi a válaszra.

-          Nem, egyáltalán nem – mosolyodott el. – Eddig csak ketten aludtak nála, az egyikük pedig a testvére volt. Még soha nem hozott ide olyan lányt, aki nem a rokona vagy a barátnője – mikor ezt mondta, valamennyire megkönnyebbültem. Valamennyire. Ugyanis ez azt jelenti, hogy Bruna már aludt itt. Mondjuk gondoltam, hogy nem csak barchobáztak… Oké, ebből elég! Nem akarok ilyenekre gondolni. Elvégre annak már vége, és mégiscsak én aludtam ma vele.

-          Még. Valahol el kell kezdeni – mondta az ember, mire értetlenül néztem rá. Teljesen elkalandoztam. Észrevehette, hogy nem tudom, miről beszél, ezért pontosított. – Mármint még nem hozott ide nem rokon és nem barátnő lányokat – most esett le, hogy mire gondol.

-          Jaj, nem. Én nem… Sarah vagyok, Ney… ismerőse – mondtam, még mielőtt valami ribancnak nézne. De… tényleg, kije is vagyok én Neynek?

-          Oké – vont vállat a néger. Mit is mondott, mi a neve? Big Black? Milyen hülye név ez már? Most hogy szólítsam? Bignek? Vagy Blacknek? Nem sértődik meg? Inkább nem szólítom sehogy, csak majd rögtön belekezdek a mondandómba, és csak rájön, hogy hozzá beszélek. – Én olvasok tovább, még nem is néztem meg a mini képregényt. Garfield van benne – mondta, mire fogta magát, és visszaült a kanapéra, majd néhány pillanat múlva hangosan nevetett a Garfield-os képregényen (?). Felőlem.

Csináltam magamnak egy kávét, amit a konyhában meg is ittam, majd egy sziával elköszöntem az embertől. Akinek amúgy nem hinném, hogy feltűnt volna a távozásom, továbbra is az újságon szórakozott. Na mindegy.

Mivel igazából fogalmam se volt, hogy hol vagyok, a telefonomon lévő GPS-t használtam, hogy odajussak a nénikémhez. Szerencsémre nem voltam messze, 20 perc séta. Elképesztő, hogy 20 perc alatt mennyit változott a környék. Hatalmas luxusvilláktól indultam, elhaladtam egy nyomornegyed mellett, majd odajutottam a középréteghez, ahol Elisabeth is lakott. De legalább volt szerencsém, még ha nem is alaposan, de körbenézni a városban. Az a része, ahol az emberek egymás hegyén-hátán élnek kis házaknak sem nevezhető valamikben, az eléggé elszomorított. De a többi az szép volt.

Nem tudom, hogy most pontosan hogy is állunk a nénikémmel, ezért félve nyitottam ki az ajtót, és úgy is léptem be a küszöbön.

-          Sziasztok – köszöntem. Lisa és Adam a konyhában voltak. Lisa főzött, Adam pedig segített neki. Az érkezésemre a nénikém csak biccentett egyet, Adam viszont odaugrált hozzám.

-          Hol voltál? – kérdezte kíváncsian, tágra nyílt szemekkel. Gondoltam rá, hogy kitalálok valami mást, csak hogy ne fájdítsam a szívét, de semmi nem jutott eszembe.

-          Neymarnál.

-          Úúú, mesélj! – kérlelt. – Láttad a szobáját? Milyen? És ő? Várj, ti együtt aludtatok? Hogy néz ki a háza? Találkoztál a barátaival? – csak úgy záporoztak a kérdései.

-          Nyugi öcskös, mindent elmondok. De mi lenne, ha elmennénk sétálni? Láttam a közelben egy nagy piacot, szétnézhetnénk. Közben tudnánk beszélni is.

-          Oki, veszem a cipőmet – mondta, majd beszaladt a szobába.

Adammel nem lehet sokat sétálni, mert hamar elfárad, ezért nem voltunk kint sokat, meg amúgy is tűzött a nap, de azért jó volt. Elmentünk arra a piacra, amit még idefelé jövet láttam, és nézelődtünk. Emlékszem, olvastam az egyik Neymaros könyvben, hogy még amikor kis kölyök volt, vásárolni voltak a szüleivel, és látott az út túloldalán egy labdát, ezért átszaladt az úttesten, ami persze tele volt kocsikkal. Kis butus, még jó, hogy nem lett semmi baja. De akár elképzelhető, hogy az pont itt történt. A piac és az úttest stimmel. Vagy nem tudom, annyi piac van Sao Pauloban. Az öcsikémmel leginkább csak nézelődtünk, viszont én vettem magamnak néhány bizsu karkötőt, fülbevalót, nyakláncot, meg ilyesmi ékszereket, Adamnek meg valami játékot, ami megtetszett neki. Ugyan nekem fogalmam sincs, hogy mi lehet az, de szerinte szupermenő, és otthon még nem látott ilyet. Mindenesetre nem volt drága, úgyhogy ne ezen múljon az öcsém boldogsága. Ja meg fagyit is ettünk. Közben elmeséltem Adamnek mindent, amit tudni akart. Persze olyan sokat én sem tudok még. Aztán azt is elmondtam neki, hogy én itt maradok, de ezt már tudta Lisától. Az első kérdése meg az volt, hogy akkor most tényleg megkapja-e a szobámat. A testvéri szeretet…

Miután visszamentük a nénikéinkhez, a maradék időt ott töltöttem, majd kimentem velük a reptérre.

-          Vigyázz magadra! – öleltem magamhoz szorosan az öcsémet, miközben egy könnycsepp is kicsordult a szemem sarkából. – Biztosan fogunk még találkozni, majd meglátogatlak. Anyuékat megkérnéd, hogy küldjék utánam a fontosabb cuccaimat? A címet majd elküldöm neki, ha már lesz címem. Szeretlek, és őket is, add át nekik légyszi. Ja és apunak mondd meg, hogy küldöm, tudni fogja, hogy mit – mondtam, majd elengedtem Adamet, és a nénikémtől is elköszöntem, bár ő hamar vissza fog jönni.

Nekik menniük kellett, mert megkezdődött a beszállás a gépbe, ezért még intettem egy utolsót, letöröltem a könnyeimet és megfordultam.

Már sötétedett, de szerencsére megtaláltam a buszmegállót, vettem jegyet, majd megintcsak a GPS-em segítségével vissza találtam Neymarhoz. Az ajtó nyitva volt, így mikor beléptem, hangos kiabálásra lettem figyelmes. Az agyam nem állt át egyből portugálra, így nem értettem, azt hittem, valakivel veszekednek. Aggódva lestem be a nappaliba, de megnyugodtam, Ney a kanapén ült, mellette Dani Alves, mindkettejük kezében egy-egy joystick volt. A tévére pillantottam, FIFA-ztak. Dortmund – Bayern, 2:1. Nem tudtam, ki kivel van, de még így sem vettek észre, hogy már egy ideje mögöttük álltam.

-          Sziasztok – köszöntem, de Dani pont akkor kiáltott föl, így ez teljesen elnyomta a hangomat. – Sziasztok! – ismételtem meg hangosabban, mire mindketten felém fordultak, de csak egy pillanatra, utána újra a képernyőre szegezték a tekintetüket.

-          Sokáig elvoltál – jegyezte meg Ney, egy pillanatra sem elszakítva a tekintetét a tévéről.

-          Most indult a gép – mondtam, majd leültem az L alakú kanapé másik részére. Igazából csak most tudatosult bennem, hogy mennyire távol kerültem a családomtól. A szüleim, az öcsém, a nagyszüleim, a barátaim mind egy másik kontinensen vannak és egy óceán választ el bennünket. Ugyanakkor azt hiszem, végre sikerült felfognom, hogy Neymarnál vagyok, életem (egyik) értelménél, aki nem akar elküldeni, aki bemutatott a barátainak, és akivel kétszer is együtt aludtunk… na, végre valahára csak sikerült felfognom.

Még egy ideig néztem a játékot, több meccset is lejátszottak, Ney azt is megkérdezte, hogy szeretnék-e én is csatlakozni, de nemet mondtam. Eléggé álmos voltam, állandóan ásítoztam, már alig voltam ébren.

-          Fáradt vagy? – kérdezte Ney, mire csak biccentettem egyet. – Nyugodtan menj föl és feküdj le, én is mindjárt megyek. Tudod, hol a szoba meg a fürdő. Ja és nyugodtan vegyél ki valami ruhát a szekrényemből pizsinek – mondta mosolyogva.

Ezek szerint megint itt alszom. Mondjuk máshol nem is nagyon tudnék, esetleg valami szállodában. És… juj, Ney azt mondta, aludjak az ő ruhájában. Régen Dantől is állandón elkunyiztama pulcsiját. De az régen volt… a szakítás után természetesen visszaadtam neki. Bár eleinte el akartam égetni…

Fönt azon gondolkoztam, hogy mit vegyek föl. A szekrényében szinte csak Nike cuccok voltak. Végül egy fehér „muscle tank”-re esett a választásom, és egy szürke háromnegyedes gatyára, ami rajtam hosszabb volt, mint Neyen (már láttam róla képet, amin ebben van). Lezuhanyoztam, fogat mostam, majd lefeküdtem az ágyba. Már majdnem elaludtam, amikor Ney benyitott. Habár még ébren voltam, úgy tettem, mintha aludnék. Kíváncsi voltam, hogy mit fog csinálni. Megvártam, amíg lezuhanyozott, majd amikor újra ajtónyitódást hallottam, ismét tetettem, hogy alszom. Befeküdt mellém, és azt hittem, hogy ennyi. Semmi. De aztán körülbelül egy perc elteltével meglepetésemre étölelt a derekamnál. Csak reménykedtem benne, hogy a sötétben nem látja, hogy elpirultam. Megannyi érzés kavargott bennem, de ezeket hamar elnyomta az álom.

6. Rész

Sziasztok! Boldog Új Évet mindenkinek! :)

Nagyon-nagyon köszönök mindent. A feliratkozókat, a pipákat, és a komit/komikat. Nagyon jól esnek, mégegyszer köszönöm. :) Nos, én ezzel a résszel sem vagyok teljesen elégedett, de remélem, azért annyira nem rossz. :/

6. Rész

A bikini

Mikor Neymar kinyitotta a bejárati ajtót, legalább öten ugrottak a nyakába. Fogalmam sincs, hogy kerültek oda, de Neymar barátai voltak azok. Akiknek amúgy be is mutatott, de nem igazán sikerült megjegyeznem a nevüket. Valaki közülük biztosan Gil, illetve van egy Jô is. De amúgy rendesek a srácok, jó fejek, poénkodtak, és azt hiszem, már most befogadtak. Felmentem az egyik fürdőszobába, és felvettem az új bikinimet (sötétkék, hátul megkötős, szenvedtem vele egy keveset), majd rávettem a ruhát, és lementem a többiekhez, akiken alapból rajta volt a fürdőgatya.

A kikötő igazából tök közel volt, mégis oda is kocsival mentünk. Először természetesen csak ámultam, ugyanis eddig még csak a tévében láttam luxus jachot. De aztán, amikor belülről is megcsodálhattam –immáron az óceánon – tényleg majdnem elállt a lélegzetem.

-          Na mit szólsz? – kérdezte Neymar.

-          Nagyon szép – pontosan nem tudom, hogyan kell jellemezni egy jachot, de tény, hogy tényleg szép volt.

Úgy vettem észre, hogy a barátai eléggé otthon érzik magukat, az egyikük levágta magát a kanapéra és elindított valami zenét, a másik a hűtőben, kotorászott, a többiek pedig szétszéledtek. Neymar is. Én meg kimentem a fedélzetre és leültem egy napozóágyra, azt hiszem Gil mellé.

-          Hogy hívják az anyukáját? – kérdezte hirtelen. Kissé meglepődtem a kérdésen, de tudtam, hogy Neymarról van szó, ezért egyből válaszoltam.

-          Nadine-nak.

-          Mi a kedvenc színe? – jött az újabb kérdés

-          Fehér – feleltem, miközben Neymarra néztem, aki egy fehér boxert viselt. Wow.

-          Akkor már csak egy kérdésem van: Szeretsz FIFA-zni? – kérdezte Gil, miközben elvigyorodott.

-          Naná, imádom! – vágtam rá lelkesen.

-          Akkor engedd meg, hogy gratuláljak. Mint Neymar törvényes legjobb barátja, ezennel bejelentem, hogy átmentél a barátnő alkalmassági teszten – jelentette be komolyan, mire elröhögtem magam.

-          Hogy milyen teszten?

-          Barátnő alkalmassági. Három részből áll. Az első a legfontosabb, az első benyomás, ami pozitív volt. Aztán felteszek két random kérdést. A harmadik pedig egy roppant fontos dolog, mégpedig, hogy szereted-e a FIFA-t – végig komolyan beszélt, de a szemén láttam, hogy jól szórakozik. – Gratulálok, 100%-os lett az eredményed.

-          Bruna átment a teszten? – kérdeztem némi hallgatás után.

-          Nem tudom, akkoriban még nem találtam ki ezt. De ő utólag mindenképpen megbukott – megint láttam rajta, hogy próbálja elrejteni az érzelmeit, de megint csak feltűnt, hogy a nyugodt külső mögött igazából kissé ideges.

Ekkor Neymar és többiek is odajöttek, és elkezdtek hülyéskedni, én pedig magamban örültem neki, hogy egy ilyen társaságban vagyok. Még beszélgettünk, kezdtem megismerni a srácokat, de aztán megcsörrent a telefonom. Kedvtelenül halásztam elő a tatyómból és vonultam félre telefonálni a nénikémmel. Persze, gondolhattam volna, hogy hívni fog.

-          Szia – szóltam bele kelletlenül a készülékbe.

-          Hol vagy most? – kérdezte a nénikém mindenfajta köszönés nélkül. Ráadásul eléggé ideges, talán mérges hangsúllyal.

-          Öhm… - kezdtem volna, de újra beleszólt a telefonba.

-          Tudod te, hogy mennyire aggódtam érted tegnap este? El sem tudod képzelni, mi járt a fejemben, amikor nem vetted fel a telefont és nem jöttél haza.

-          Tudom, és bocsánat. De 19 éves vagyok, tudok vigyázni magamra. Látod, nincs semmi bajom?

-          Nem, nem látom. Mivel tegnap este óta nem láttalak. Ugye tudod, hogy holnap délután indul a repülőgép?

-          Tudom… De én nem megyek sehova – miközben ezt mondtam, beszívtam az ajkaimat. Tudtam, hogy ez nehéz menet lesz, és most veszekedni fogunk, de én mindenképpen itt akartam maradni.

És igazam is lett. A nénikém ki volt akadva, természetesen. Hogy mégis mit képzelek magamról, meg hogy ezt mégis hogy terveztem. Illetve, hogy Adam nem repülhet egyedül, főleg nem egy ilyen hosszú repülőúton, hiszen még nagyon kicsi. Igen, ezzel tisztában voltam. De aztán eszembe jutott, hogy át lehet íratni a jegyet. Szóval ez a része meg van oldva. Elisabeth nénikém végül azzal fejezte be, hogy neki teljesen mindegy, de a szüleimnek nem. Ha velük sikerül közös nevezőre jutnom, akkor az már nem az ő dolga. A telefonomat a kezembe ejtettem, miközben gondterhelten meredtem az óceánra a korlát mögött.

-          Hé, Sarah, jössz fotózkodni? Megy Instára – kiabált Ney vidáman.

-          Öhm… ja, persze. Mindjárt- erőltettem magamra egy mosolyt, miközben felé néztem. Ám a mosoly nem volt teljesen őszinte, ami neki is feltűnt, így azonnal odajött hozzám.

-          Mi az, valami baj van? – kezével megfogta az enyémet, és mélyen a szemembe nézett. Hogy is tudnék hazudni egy ilyen ártatlan szempárnak? Meg miért is? Csak tehetetlenül megráztam a fejem.

-          A nénikém hívott, eléggé leszidott. Mondjuk ez várható volt, nem is ez a probléma. Holnap megy haza a gép, de én ide szeretnék költözni. Mármint Brazíliába. Már csak a szüleimmel kéne beszélnem, de fogalmam sincs, mit mondjak… - feleltem csalódottan. Eleinte még olyan jó ötletnek tűnt, de most komolyan, melyik szülő engedné meg a gyerekének, még ha az nagykorú is, hogy egyik napról a másikra a világ másik felébe költözzön? Nevetséges. Neymar se nagyon tudott megszólalni, csak megértően nézett.

-          Akarod, hogy velük is beszéljek? – kérdezte végül cuki mosollyal.

-          Nem, ezt most nekem kell elintéznem. De… itt maradnál addig, amíg telefonálok? – kérdeztem, mire bólintott és megszorította a kezemet. Én vetettem rá egy hálás pillantást, vettem egy nagy levegőt, amit kifújtam, majd tárcsáztam apát. Vele egy fokkal jobb a viszonyom, mint anyuval. Bár anyuval sem vagyunk rosszban, apuval mégis jobban megértjük egymást. A második csörgésre fel is vette.

-          Szia, apa – Neymarra néztem, aki bíztatóan nézett.

-          Szia kincsem – csak ennyit mondott. Gondolom várta, hogy mit szeretnék. Amit én próbáltam minél céltudatosabban felvezetni, hogy lássa, hogy tényleg nagyon szeretném.

-          Apa, én nem megyek haza. Ide költözöm – jelentettem ki. A vonal másik végéről nem hallottam semmit, azt hittem, már megszakadt a hívás. – Apa? – kérdeztem.

-          Nem fogok kérdezni semmit, Lisa küldött egy SMS-t. Igazából, ha a te helyedben lennék, én is ezt akarnám – kezdte, mire elvigyorodtam. Lehet, hogy mégsem lesz ez olyan nehéz? – De ez persze nem így megy. Hol fogsz lakni?

-          Majd keresek egy albérletet – feleltem fülig érő szájjal, ugyanis fennakadtam azon a szón, hogy „fogsz”. Nem azt kérdezte, hogy hol laknék, hanem azt, hogy hol fogok.

-          És azt miből fogod fizetni? – kérdezte ezúttal anya. Szuper, gondolom ki vagyok hangosítva.

-          Majd keresek valami munkát.

-          És addig hol fogsz lakni?

-          Gondolom a nénikémnél – mondtam. Oké, hogy most egy kissé összevesztünk, de csak nem hagyná, hogy az utcára kerüljek.

-          Lisa jelenleg nincs olyan anyagi helyzetben… Különben is, hogy fogsz boldogulni?

-          Anya, 19 vagyok, nagykorú. Beszélem a nyelvet, egy rokonom is itt lakik, hidd el, boldogulni fogok – feleltem kimérten.

-          Nos… - vette át a szót újra apa. – Anyáddal úgy gondoljuk, nem láncolhatunk örökké magunkhoz. Bár kissé messze van Sao Paulo, nem lennél egyedül. Ez esetben legyen – felelte, mire én el is felejtettem, hogy éppen felnőttet próbálok játszani, és felsikítottam örömömben. A mellettem álló Neymar vette a lapot és ő is elvigyorodott. – De cserébe én is kérnék valamit… - kezdte apa.

-          Igen?

-          Khmm… arról lenne szó, hogy…

-          Apa, mi az? – elképzelni nem tudtam, mit akarhat.

-          Csak egy valamit kérnék. Nem nagy dolog, egy tárgy… - úgy beszélt, mintha zavarban lenne. Megvan! Azt hiszem, rájöttem, mi akarhat. Valószínűleg Neymarhoz kapcsolódik. Átváltottam portugálra és elmondtam Neynek, majd odaadtam neki a telefonomat, aki ezt mondta apának: Majd küldök dedikált mezt. És visszaadta a mobilomat.

-          Ebből semmit nem értettem, de azt hiszem, én leteszem, és megpróbálom feldolgozni. Majd beszélünk – mondta és le is tette. Elmosolyodtam. Ha fociról, Neymarról, vagy Messiről van szó, apa úgy viselkedik, mint egy tinilány. Mint én.

A nap további részében nagyon jól éreztem magam, amire erősen rátett az is, hogy a szüleim megengedik, hogy Brazíliába költözzek. De alapból is jó hangulat volt, fotózkodtunk, beszélgettünk, a fedélzetről ugráltunk a vízbe… nagyon jól éreztem magam. Már sötétedett, amikor hazamentünk. Igazából én nem tudom, mire számítottam. Szerintem semmire. Talán arra, hogy a kikötőtől a nénikémhez megyek, maximum Ney elvisz kocsival. De helyette hozzá mentünk már megint. Nem kérdeztem semmit, csak mosolyogtam magamban.

Ney pizsamának adott egy szürke Nike pólót és egy hozzá illő gatyát. Miután mindketten lezuhanyoztunk, amikor kiléptem a fürdőből, ő már az ágyon feküdt, és odainvitált, hogy feküdjek be mellé. Ő becsukta a szemét, majd elfordult, hogy aludjon. Én pedig gondolkozni kezdtem. Hogy most tulajdonképpen mi is van közöttünk. Mert hogy valami van, csak azt nem tudom, hogy mi. Én azzal kezdtem a legelején, hogy szeretem. Ő pedig folyton bókolgat, meg kedves velem, meg minden ilyesmi. Viszont Neymar alapból nagyon aranyos mindenkivel, lehet, hogy ez is csak ennek tudható be. De akkor mi volt ma az a próbafülkében? Illetve, amikor a szüleimmel beszéltem, akkor is ott maradt velem. Nem tudom hova tenni ezt az egész helyzetet. Mivel gondoltam, Ney már elaludt, hirtelen felindulásból átöleltem a mellkasánál. Ő pedig, mint kiderült, nem aludt, mivel megfogta a kezem, és magához szorította.