5. rész

Feliz Natal!

Azaz Boldog Karácsonyt mindenkinek. :) Nagyon szépen köszönöm a facebook lájkokat, a pipákat, és az egy feliratkozót (én egynek is örülök). Obrigado! Szerintem ez a rész nem lett a legjobb, bár a vége felé azért... :) (nem, nem az, amire gondolsz)

5. Rész

A stadion hatalmas volt belülről is. Még sosem láttam ilyesmit, pedig már terveztem egy látogatást a Camp Nou-ba. Rengeteg helyiség volt, de mivel nem tudom a szakszerű elnevezésüket, így nem írom le részletesen. Mondjuk a bejutás kissé érdekes volt. Neymar ment elöl, én meg utána. De a portás nem akart beengedni, azt hitte, hogy csak odacsapódtam Neymarhoz (pedig ez egy belső bejárat volt már). De aztán Neynek feltűnhetett, hogy nem megyek mögötte, így visszajött, és szólt a portásnak, hogy vele vagyok. Amikor bejutottunk és végigmentünk egy hosszú folyosón, egy nappali szerűségbe érkeztünk. Volt a szobában egy nagy kanapé, előtte egy hatalmas nagy tévé, és játékkonzolok. A terem mási felében pedig egy minihűtő volt látható.

-          Na, ez itt a nappali, edzés után néha itt szoktuk FIFA-zni a többiekkel – kezdte Neymar. – A mosdók arra találhatóak – mutatott egy másik folyosó felé. – Az öltözők ott vannak elöl, a kondival szemben. A pályára pedig egyenesen lehet kimenni. A többi helyiség pedig az edzőké, az újságíróké, és a háttérbeli embereké – tartott egy gyors körbevezetést, én pedig igyekeztem mindent megjegyezni – Én most megyek öltözni, majd ha gondolod, gyere ki a pályára – mondta, azzal elindult az öltözők felé. Amikor odaért és kinyitotta az ajtót, hatalmas ricsaj hallatszódott ki. Legalább három féle zene üvöltött egyszerre (Ney érkeztével lesz ez négy is…), valakik nagyon hangosan röhögtek, illetve a többiek próbálták túlkiabálni az egész hangazavart és úgy beszélgettek.

Én meg ott maradtam egyedül a nappaliban. Ami elsősorban nem azért volt rossz, mert olyan nagyon egyedül éreztem volna magam tíz perc erejéig, sokkal inkább azért, mert ha valaki meglát, nem ismer, és azt hiszi, beszöktem. Így hát elindultam a mosdók felé, de csak azért, hogy húzzam az időt. Épp kerestem a szoknyás figurát az ajtón, mivel eddig csak a férfi vécét találtam meg, amikor kinyílt a fiúmosdó ajtaja, és… és Dani Alves lépett ki rajta.

-          Oh, szia – köszönte. Próbáltam természetesen viselkedni, mintha csak egy átlagember állna velem szemben. Hát, nem ment könnyen. Az is lehet, hogy nem is emlékszik rám…

-          Szia, Sarah, ugye? – kérdezte, mire bólintottam. Király, legalább megismert. – Ha a lánymosdót keresed, ott van – mutatott egy irányba.

-          Igazából nem…

-          Gondolom Ney-jel jöttél. Tényleg, milyen volt nála? Gyere, menjünk ki – invitált a pályára, miközben én elmondtam neki, hogy tulajdonképpen nem sokra emlékszem, de azért jó volt. Meg elmondtam, hogy reggel felhívta a nénikémet. Eleinte eléggé meg voltam szeppenve, de Dani nagyon laza fickó, így könnyű vele beszélgetni.

Még beszéltünk egy kicsit, kint a pályán, amíg a többiek meg nem érkezetek, majd én leültem a pálya szélén lévő padra, és vártam. Neymarra és arra, hogy elkezdjék az edzést. Ney hamar meg is érkezett, oda is jött hozzám, bár nem sokáig maradt.

-          El leszel itt? – kérdezte, mire bólintottam, erre ő… adott egy puszit a homlokomra. Na ezt nem tudtam hova tenni, mindenesetre vigyorogtam, mint a vadkörte, és természetesen el is pirultam (inkább lángolt a fejem), de ezt Ney már nem láthatta, ugyanis egyből megfordult, és odakocogott a többiekhez.

Egy ideig néztem az edzést, komolyan nagyon élvezetem, olyan ügyesek, meg aranyosak… különösen Neymar. De a többiek is. Csak egyszer vettem le a szemem a pályáról, amikor hallottam, hogy jött egy Instagram értesítőm. Illetve… nem is egy. Majdnem ezer (!!!!) ember követett be. illetve kért engedélyt követésre, mivel privát a profilom. Ezt nem tudtam hova tenni, de azért visszaigazoltam őket. Aztán, ha már ott voltam, gondoltam megnézem a friss képeket. Nos. Meglepett, amit ott láttam. Képeket saját magamról, Neymaros rajongói oldalak által feltöltve. Rengeteg ilyen oldalt követek, szóval az összeset nem tudtam megnézni, de azért a legtöbbnél átfutottam a leírást és a kommenteket. A legtöbben azt írták, hogy „szerencsés lány…”, illetve „bárcsak én lennék ez a lány”, de akadt néhány olyan, aki konkrétan útszélinek nevezett. Hát… kösz. Aztán megláttam, hogy valakik kérdezik, hogy mi az Insta felhasználónevem. És volt valaki, aki (fogalmam sincs, hogyan) megtalált. És megjelölt kommentben. Aha, tehát onnan ez a sok követő… gondolom csekkolni akarják a képeimet, hogy mégis kit ölelt meg Neymar. Még olvasgattam volna a hirtelen jött népszerűségem szülte kommenteket, de úgy éreztem, mintha valakik figyelnének, így hát felkaptam a fejemet. Öhm… Neymar Marcelonak mondott valamit, miközben rám mutatott, Marcelo pedig mosolygott. Zavartan intettem egyet, majd eltettem a mobilomat.

A továbbiakban nem foglalkoztam a közösségi oldalakkal, csak néztem az edzést. Neymart és az edzést. Neymart. Mindegy. Miután végeztek, Ney bemutatott Scolarinak, majd mentek öltözni. Én addig a nappaliban ültem a kanapén. Nem sokkal később Neymar, Silva, és Oscar jöttek ki elsőként.

-          Hé, játszunk egy menetet? – kérdezte Silva nekem címezve a kérdést. A FIFA-ra gondolt.

-          Na nem, veletek biztos nem játszom!

-          Miért? – kérdezte Oscar.

-          Nem szeretném lejáratni magam. Nem vagyok béna, de na… Csúfos vereséget szenvednék – feleltem.

-          Ugyan, ők is megszokták már, hogy mindig legyőzöm őket – mondta Ney nevetve, miközben a többiekre mutatott, akik azonnal háborogni kezdtek. Én csak mosolyogva néztem őket. – De velem játszol majd?

-          Veled igen – mondtam, mire kitárta a karjait és megöleltem.

A hazafelé (Neymarhoz) vezető úton eszembe jutott, hogy nem is hoztam magammal fürdőruhát (gratulálok magamnak, eljövök Brazíliába bikini nélkül…), illetve rendes ruhám is már csak egy van, az is a nénikémnél, akihez nem akarok visszamenni. Ezt megemlítettem Neymarnak, aki azonnal a pláza felé vette az irányt, és felajánlotta, hogy vesz nekem. Én ezt nem akartam, na nem azért, mert ettől szegényedne le, vagy valami, csak ez így úgy tűnik, mintha kihasználnám… pedig ez nem így van.  Ezt is mondtam neki, mire az volt a válasza, hogy tudja. Mármint azt tudja, hogy nem akarom kihasználni. Így kaptam egy szoknyát, egy rövidgatyát, és egy pólót, majd bementünk a Victoria’s Secret-be bikinit nézni.

-          Milyenre gondoltál? – kérdezte Ney, miközben nézegette a kirakatot.

-          Nem tudom. Szerinted? – kérdeztem tőle kíváncsian.

-          Szerintem? Mondjuk… - húzta csintalan mosolyra a száját, és elkezdett keresgélni a polcokon. – Mit szólsz ehhez? – emelt le végül egy… egy tangás bikinialsót.

-          Felejtsd el. Ezt biztos, hogy nem veszem fel – szálltam vitába azonnal, és akkor ott úgy elvoltunk ezzel a bolt közepén. Ney azzal érvelt a ruhadarab mellett, hogy „Brazíliában mindenki ilyet hord”, én meg azzal, hogy Angliában meg senki. Ney meg mondta, hogy mert ott állandóan esik az eső, és nem lehet strandra menni, azért. Én mondtam, hogy nem szeretnék közönségesen kinézni, mire Ney azt mondta, hogy ez nem közönséges, hanem szexi. Meg hogy itt ez teljesen hétköznapi.

Végül félig sikerült meggyőznie. Félig, mert egy féltangás bikini alsóval és a hozzá illő fölső résszel vonultam az egyik próbafülkébe.

-          Na milyen? – kérdezte kintről Neymar annyi idő elteltével, miután gondolta, már átvettem.

-          Hát… - kezdtem, de nem igazán tudtam mit mondani. Nem egoizmusból, de rosszabbra számítottam.

-          Megnézhetem? – kérdezte, de válasz helyett egyszerűen bejött a fülkébe!!!

-          Öhm… Nekem nincs brazil seggem… - kezdtem, majd gyorsan forogtam egyet, végül a kezeimet a hasam elé téve izgatottan vártam a véleményét. Na nem a bikiniről, nem hiszem, hogy azért jött volna be.

-          Hű… pedig ha nem lenne egy icipici brit akcentusod, és nem mondtad volna, hogy honnan jöttél, simán helyinek néznélek. A szép barna bőröd, a hajad, a szemed… és hidd el, ezerszer szebb a feneked, mint néhány brazilnak. De látszik is, hogy miért, a hasadon lévő halvány kockák is bizonyítják, hogy az edzés csodákra képes. Gyönyörű vagy – mondta, miközben végig a szemembe nézett, én meg természetesen elpirultam. Ez… ez… örömömben kifutnék a világból. De inkább nem teszem, mert akkor itt kéne hagynom Neymart.

-          Köszönöm – feleletem halkan, még mindig elpirulva, majd lenéztem a padlóra, mert már nem bírtam a szemkontaktust.

-          Egyébként a fürdőruha is jó. Szép a színe, jó a szabása, és nagyon jól áll – mondta, majd kiment a próbafülkéből.

Visszaöltöztem, örültem magamban egy sort, majd kimentem. Megvettük a fürdőrucit, és visszamentünk Neymar házához.

4. Rész

Sziasztok!

Ez egy elég rövid rész lett, de remélhetőleg a téli szünet alatt most lesz időm (és ihletem) írni. :)

4. Rész

-          Jaj, úristen, ez annyira ciki – temettem a tenyerembe az arcom. – Most biztosan egy utolsó ribinek nézel... Ne haragudj, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak a többiek előtt – mondtam lehajtott fejjel.

-          Nem nézlek ribinek, nem csináltál semmi olyat. Nem fekküdtél össze senkivel, sőt még csak rá sem mozdultál senkire. Gondolom szokatlan volt a helyzet, és egy kis folyékony bátorságot szerettél volna nyerni. Gondolom, nem mindennap fordul elő ilyen, úgyhogy nyugi, nincsen semmi baj, nem ítéllek el – mondta, miközben megajándékozott a világ legédesebb mosolyával. Annyira meghatott ez a pár mondat, hogy majdnem elfelejtettem reagálni.

-          Köszönöm – mosolyodtam el halványan egy pillanatra. – De én akkor is nagyon szégyellem magam – hajtottam le újra a fejem, és a paplant kezdtem el tanulmányozni.

-          Ne szégyelld, nem kell. Úgy tudom, másnaposságra jó a babánturmix. Megyek csinálok neked, magamnak meg egy kávét. Jó? – kérdezte, közben meg már fel is állt és az ajtó felé vette az irányt, csak onnan nézett vissza.

-          Igen, köszi. Nekem vissza kéne hívnom pár embert, mindjárt megyek én is, csak elintézem – mondtam, majd magamhoz vettem a táskámat, benne a telefonommal, és elkezdtem tárcsázni Milly számát, miután Neymar becsukta maga mögött az ajtót. A barátnőm rögtön az első csörgésre felvette, és konkrétan beleüvöltött a telefonba, amitől egy pillanatra azt hittem, halláskárosodásom lesz.

-          Ááááááááááááááá! – ez volt a köszönése is egyen.

-          Neked is jó reggelt.

-          Itt nem reggel van – felelte pimaszul.

-          Akkor csak szia. Na mi az, amiért fel kellett hívnom téged?

-          Magyarázatot követelek beszámolóval együtt! Várj, voltál te tegnap óta netközelben?

-          Nem igazán…

-          Óó, akkor nem is tudsz róla? Mármint nyilván tudsz róla, hiszen veled történt, amiért annyira irigyellek is. De képzeld, veled van tele a net. A facebook, az Instagram, a híroldalak… Főleg az itthoni híroldalak – kezdte, mire teljesen ledöbbentem. Hogy mi van? Szerencsére Milly folytatta is – a fotósok egy csomó képet készítettek róla, amint Neymar megölel a pályán, mellette pedig Adam áll. De hogy történt az egész? – kérdezte Milly izgatottan, mire elmeséltem neki az egészet, úgy ahogyan történt.

-          Hát ja, valahogy így. Szörnyen szerencsések voltunk Adammal. De ez még nem minden – kezdtem titokzatosan. – Nem fogod kitalálni, hol vagyok épp.

-          Sao Pauloan, a nagynénédnél – vágta rá Milly.

-          Csak Sao Paulo stimmel. Neymar ágyán ülök éppen, ő meg a konyhában van – mondtam, mire fuldoklást hallottam a vonal másik végéről. – Milly, jól vagy? – kérdeztem.

-          Persze, csak ittam… de… de, MI VAN?

És akkor dióhéjban elmagyaráztam Millynek a tegnapi nap eseményeit. Mármint azt a részét, amire emlékszem, azzal kipótolva, amit Neymar mondott. Viszont próbáltam hamar elköszönni, ugyanis még várt rám 2 telefonhívás. Illetve Neymar. A nénikémet nem akartam felhívni, ezért anyuval kezdtem. Igazából ő is csak azért hívott, amiért a barátnőm. Olvasta a híreket és gratulálni akart az álmom teljesítéséhez. Meg persze meg volt döbbenve rendesen. Neki azt nem mondtam el, hogy Neymarnál aludtam, mert még többet képzel bele, és tovább adja apának. Akivel amúgy szintén beszéltem, anyu adta neki oda neki a mobilját. Nos, apa szerintem elfelejtette, hogy ő egy 44 éves családfő, és úgy viselkedett a telefonban, mint egy 16 éves tinilány… Azért tőle is sikerült elköszönnöm, így még utoljára ellenőriztem magamat a tükörben, megfésülködtem, és kimentem a szobából.

Lassan mentem le a lépcsőn, két okból kifolyólag. Az egyik, hogy gyönyörködtem Neymar tökéletesen berendezett, modern stílusú otthonán. A másik, meg ugye az, hogy nem ismerem én itt a járást, ez meg egy elég nagy ház, így próbáltam felmérni, hogy mi hol is van. A konyhába kiérve nem találtam ott Neyt, így szerencsétlenül elkezdtem forgolódni, mire meghallottam, hogy kintről, a teraszról szól nekem. Azonnal kimentem hozzá.

-          Na sikerült elintézned a hívásokat? – kérdezte.

-          Hát… anyuval és a legjobb barátnőmmel beszéltem, de a nénikémmel nem merek – feleltem. Többek között azért sem merek, mert elméletileg holnap megyünk haza Adammel. Elméletileg. Ugyanis én innen egy tapodtat sem mozdulok.

-          Miért? – tette fel a kérdést, amit kívülállóként én is feltennék magamnak. Logikus. De valamiért mégse akartam elmondani neki, hogy holnap megyünk haza. Mert… mert csak most ismertük meg egymást, és őt nem valószínű, hogy különösebben megrázná, ha itthagynám. Engem viszont annál inkább.

-          Félek, hogy leszidna, amiért nem mentem haza tegnap – feleltem végül. De végülis ez is igaz, többek között ezért sem szeretném felhívni.

-          Beszéljek vele? – kérdezte. Azt hittem, csak viccel, de mint kiderült, komolyan gondolta.

-          Nem is tudom…

-          Na, komolyan. Valakinek beszélnie kell vele, hogy tudja, nincsen semmi bajod. De amint látom, te nem igazán szeretnél. Beszélek vele.

Hát ez olyan cuki, komolyan… Tárcsáztam a nénikémet a mobilomon, majd odaadtam Neynek. A beszélgetés valahogy így hangzott: Jó reggelt… Sarah? Sarah itt van mellettem… Én? Neymar. Neymar Jr… Komolyan… Hosszú… Igen, jól van. Ezért is hívtam… Viszhall.

-          Hát ez… köszönöm. De mit mondott?

-          Csodálkozott, hogy velem beszélt – felelte féloldalas mosollyal a száján. Neymarnak annyi féle mosolya van, és mindegyik olyan jól áll neki… és én mindtől egyből elolvadok természetesen. – Mit csináljunk délután? Nekem mindjárt edzésre kell mennem, de arra gondoltam, hogy utána elmehetnénk Larissával – mondta. Hűűűű, velem tervezi a délutánját! Úristen. De… de ki az a Larissa? Meg is kérdeztem tőle.

-          Jól hangzik – mosolyodtam el. – De ki az a Larissa? – kérdeztem, mire kinevetett. – Hé, most meg mi van?

-          Nem ki, hanem mi. Ez a neve a jachtomnak – felelte még mindig röhögve.

-          Óóó, értem. De miért pont Larissa? – érdekes, erről még sosem olvastam, pedig azt hittem, mindent tudok róla. De ezek szerint néhány aprócska infó kimaradt.

-          Igazából nem nagy cucc. Amikor Görögben jártam, akkor láttam kitáblázva valahol, egy város neve, de nagyon megtetszett – felelte.

Miután mindketten megittuk a reggeli italunkat (ő a kávéját, én a másnaposság elleni turmixomat), elkezdtünk készülődni. Illetve. Én azt hittem, hogy ő megy edzésre, én meg addig majd császkálok a városban. De mint kiderült, Ney szerette volna, ha megyek vele. Hűűűűű ma reggel már másodszorra. A stadion ugyan nagyon közel volt, mégis kocsival mentünk (Fehér Audi A3, csak onnan tudom, hogy olvastam róla és láttam róla képet a neten nemrég). Gondolom azért, mert azért egy világsztárnak eléggé problémás lenne gyalog megtenni az utat egy olyan városban, ahol mindenki ismeri.

3. rész

3. Rész

Reggel óriási fejfájással ébredtem. Először nem is tudtam kinyitni a szememet, de aztán az erős napsugarak, amik pont belevilágítottak, meggyőztek arról, hogy ideje felkelni. Lassan felnyitottam a szemhéjaimat, de a szoba, ami elém tárult, nagyon nem volt ismerős, ráadásul még mindig hasogatott a fejfájás. A falon és a polcokon mindenféle trófea, érem, kitüntetés volt látható, illetve volt a falon egy bekeretezett Pelé mez is, amin a király aláírása díszelgett. Miután kibámészkodtam magamat, észrevettem, hogy a rövid koktélruhám az éjszaka folyamán felcsúszott, így gyorsan megigazítottam, majd átfordultam a másik oldalamra, ahol egy nem várt „dolog” fogadott. Pontosabban egy félmeztelenül alvó Neymar. Na jó… Először is: WOW! Másodszor: Még mindig WOW! Harmadszor: Mi a fene történt tegnap? Miközben tökéletesen kidolgozott felsőtestét, és cuki, kissé kócos haját tanulmányoztam, megpróbáltam visszaemlékezni… Oké, az megvan, hogy bulizni voltunk. Ott meg… nem tudom, nem emlékszem. Vagyis de, arra, hogy táncoltunk, majd… majd megjelent az a lány. De több már tényleg nem jut eszembe. Hirtelen Ney elkezdett mocorogni, ezért én úgy tettem, mintha aludnék. Igazából nem tudom, mire volt jó, talán arra, hogy egy kis időt nyerjek, hátha eszembe jut valami. Éreztem, hogy felkelt és kiszállt az ágyból, majd nem sokkal később ajtócsukódást is hallottam. Még mindig nem akartam kinyitni a szemem, csak akkor, amikor meghallottam a zuhany hangját. Pontosabban azt, hogy valaki megengedte a vizet.

Ekkor másodszorra is felnyitottam a szemem és immár a teljes szobát megcsodálhattam. A másik oldalon a falon néhány festmény volt, alatta meg egy szekrény, amin fotók voltak. Közelebb mentem, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Az első képkeretben Ő volt, és cuki, kis szöszi kisfia. Aztán egy kép a tesójával, Rafával, valamint egy „együtt az egész család” kép Nadine-nal és Ney apukájával. A képek láttán elmosolyodtam. Egyrészt, imponáló, hogy mennyire szereti a családját. Másrészt meg hát „másról” nem láttam kirakva semmit. Annyi pletykát lehetett olvasni, hogy szakítottak, majd mégse, aztán mégis… hát nem tudom, Brunáról semmit nem láttam.

A szekrény melletti széken megláttam a táskámat, így kivettem a mobilomat. Na jó, erre nem számítottam. 22 nem fogadott hívás. 18(!) a nénikémtől, 3 anyutól és 1 a legjobb barátnőmtől, Millytől. Szintén tőle jött egy SMS-em is, ezt írta: „OMG! Ezt nem hiszem el! Hívj vissza, amint tudsz! Ááááááá” Nos, most nem igazán volt kedvem Millyvel beszélni, Elisabeth nénikémet meg nem akartam felhívni, mert tuti leszidott volna, hogy mért nem jelentkeztem, meg hogy hol voltam egész éjszaka… Miközben eltettem a telefonomat, kinyílt a fürdőszobaajtó, ami közvetlenül a szobához kapcsolódott, és Neymar lépett ki rajta egy derekára csavart törölközőben.

- Öhm… azt hittem, alszol – kezdett magyarázkodni, hogy miért nincs rajta ruha. De igazából mindegy, engem aztán nem zavart.

- Hát, most már nem – mondtam, pedig szerintem egyértelmű volt. Na mindegy. Itt meg is akadt a beszélgetés, és kínos csend következett. Én a táskámban pakolásztam (bár nem olyan nagy az a tatyó, csak azért csináltam, hogy ne álldogáljak bénán a szobában), Ney pedig kivett a szekrényéből egy gatyát és egy fölsőt, majd bement velük a fürdőbe. Addig én elővettem a nálam lévő, életmentő sminkcuccaimat és a szobában lévő tükörnél leszedtem az elkenődött sminket és elfogadható kinézetet varázsoltam magamra. Mikor ezzel végeztem, leültem az ágy szélére és megvártam Neymart.

Már legalább 15 perce ültem ott, már azon gondolkoztam, hogy benyitok, hogy esetleg megszökött-e az ablakon keresztül, vagy mi tart ilyen sokáig, amikor kijött. Én pedig megértettem, hogy mért volt bent egy évezredet. A haja. Hát persze. Bár nekem az előbbi, kócos verzió is tetszett, így kivasalva egyenesen szívdöglesztően nézett ki.

- Kérsz valamit inni? – kérdezte tök természetesen.

- Nem, köszi. Vagyis nem tudom. Inkább azt szeretném tudni, hogy mi történt tegnap, mert semmire nem emlékszem – hebegtem. – Mi… Mármint te… meg én… Szóval… - mutattam rá, majd rám, miközben megpróbáltam normálisan kifejezni magamat, de csak égett a fejem. Nem akartam kimondani azt a szót. Vagyis neki nem.

- Nem – mosolyodott el végül, miután egy ideig élvezte, hogy rákvörös fejjel össze-vissza beszélek.

- Akkor… hogy kerülök ide? – kérdeztem. Na jó, ez elég gázul hangzott, de azt hiszem, van hozzá közöm.

Ney leült mellém az ágyra és belekezdett az egészbe.

*** Tegnap éjjel, Neymar szemszöge***

Nem akartam egyből lepasszolni szegény Saraht, látszott rajta, hogy mennyire nem hiszi el, hogy mi történik vele. De muszáj voltam, viszont mégse akartam egyedül hagyni, így a szememmel a többieket kerestem, majd mikor megláttam, hogy Thiago jön felénk, vetettem rá egy hálás pillantást, és már el is tűntem. Leültem egy félreeső helyen kialakított asztalok egyikéhez, miközben vártam. Közben James megszólított.

- Minek hoztad ide ezt a lányt? – kérdezte, mire nem válaszoltam, ugyanis, hogy őszinte legyek, én sem tudom. – Mi a terved vele?

- Hogy értve? – ráncoltam a szemöldököm, hiszen ez így egy kicsit furán hangzik. – Bulizni. Mi más?

- Jó, de… ki ő egyáltalán?

- A legnagyobb rajongóm – vigyorogtam rá.  – Egyébként Sarahnak hívják, és ma van a szülinapja. Gondoltam, ennél nagyobb ajándékot nem kaphat.

- Honnan tudod? Megnézted a személyijét?

- Nem… de tudom, hogy nem hazudik. 

- Hát nekem ez akkor se tiszta – állt fel a székből azzal a szándékkal, hogy fejezzük be a beszélgetést.

Ekkor két dolog is történt. Az egyik, hogy kaptam Rafától egy SMS-t, amiben azt írta, még 20 perc. A másik, hogy belépett az ajtón Ő. Na nem a nagy Ő, hanem Ő, akit most már annyira utálok.

- Te meg mit keresel itt? Hogy jutottál be? – álltam fel ingerülten.

- Nem emlékszel, mennyit jártunk ide együtt? Ismer a kidobó.

- De minek vagy itt? Tudod mit? Ne is válaszolj, csak menj el, amíg szépen mondom.

- Mért, utána mi lesz, megversz? – kérdezte nyájasan, miközben illegette magát.

- Nyilván nem. De megmondtam világosan, hogy nem vagyok kíváncsi rád. Úgyhogy kérlek szépen, menj el – feleltem higgadtan.

- Ne csináld ezt, Neymi bébi. Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz engem – billegett.

- Régen is utáltam, ha így hívtál, hát még most. És nagyot tévedsz. Nem szeretlek. Miért szeretnék egy olyat, aki… mindegy. Húzz el innen – feleltem még mindig nyugodtan, majd megfordultam és visszaírtam a húgomnak. 

Mire visszafordultam, eltűnt. Sosem fogom megérteni. Először megcsal, majd idejön egy csinos ruhában és azt hiszi, minden meg van bocsájtva? Hát nagyot tévedett.

Mivel csak úgy otthagytam Saraht, kárpótlásul vittem neki egy italt. Mire visszaértem, éppen nagyon röhögött, Thiago pedig csak nézte. Egy kicsit még beszéltünk, majd elmentünk táncolni. Pont a kedvenc számomra kezdtünk, majd még sok-sok dalt végigtáncoltunk. Szerencsére csupa pörgős zenék mentek, közben néha beszéltünk is, úgyhogy jó volt. Kb 15-20 perc múlva viszont megint ott kellett hagynom a lányt, de adtam egy puszit a homlokára – amitől kellően zavara jött -, hogy ne érezze azt, hogy ilyen gyorsan lepattintom már megint.

Visszasétáltam a bejárathoz, ahol éppen akkor lépett be Rafa, akivel puszival köszöntöttük egymást. 

- Rég láttalak, hugi – öleltem meg a puszik után.

- Előbb is találkozhattunk volna, ha nem késik ennyit az a rohadt gép… Jaj, de már hiányoztál - szorított meg, majd elengedett. – Egyébként jött Juls is, kint telefonál. De veled mizu? – kérdezte, majd ledobta magát egy székre.

Elmeséltem neki, hogy itt járt Bruna, mire ökölbe szorította kezét (hát persze, előtte barátnők voltak), majd, hogy ma beszaladt egy kisfiú a pályára, és hogy a nővére itt van valahol, csak már megint magára hagytam. 

- Na akkor keresd meg, még mielőtt beleun és itt hagy – tette a vállamra a kezét, majd felállt és ment köszönteni az ajtón belépő barátnőjét.

Átverekedtem magam a sok emberen, hogy visszaérjek a bárpulthoz, ám Sarah már nem volt ott, így tekintetemmel elkezdtem keresni. Őt nem találtam meg, csak egy integető Danit.

- Hallod, a csaj totál kidőlt – kezdte, mikor odaértem, majd arrébbállt, így észrevehettem a fotelben alvó (?) Sarah-t.

- Öhm… mit csináltatok vele? Mindegy, szerintem én hazaviszem, lefektetem – mondtam, mire a többiek elkezdtek húúúú-zni. – Mármint aludni… - forgattam a szemeimet. Közelebb léptem és esetlenül az ölembe vettem a lányt, mire az elkezdte kinyitni a szemét.

- Hova megyünk? – kérdezte.

- Haza – feleltem, mire elgondolkozott, majd ismét becsukta a szemeit. Nem tudom, hogy elaludt-e, vagy sem, de a visszafelé vezető úton a kocsiban egy szót sem szólt, sőt, akkor sem, amikor megérkeztünk. 

Felvittem a szobába, majd letettem az ágy szélére, ugyanis megint ébredezett.

- Adok valami ruhát, oké? – kérdeztem, mire bólintott, majd megfordultam, hogy kivegyek egy pólót a szekrényemből. – Ez jó lesz? – fordultam meg a kezemben egy Nike fölsővel, ám addigra már tényleg bealudt.

Visszatettem a ruhadarabot a fiókba, majd mellé feküdtem és lassan én is elaludtam.

2. Rész

2. rész

Elisabeth nénikémnél sokat gondolkodtam, hogy mit vegyek fel, meg milyen sminket csináljak, hogy tetsszen Neymarnak. Hát nem jutottam túl sokra, így maradtam a klasszikus kis feketénél (bár olyan sok ruhát nem is hoztam magammal) egy nem túl magas, de nem is lapos talpú tűsarkúval. Sminknek meg cicaszemek tussal, és egy halvány szájfény, mivel Ney nem szereti annyira a sminket.

-          Te így meg hová készülsz? – kezdte a nénikém a szokásos oktató szöveget.

-          Bulizni – mondtam, miközben beletettem az igazolványimat, a pénztárcámat, és a telefonomat egy kistáskába.

-          Így?

-          Igen, így. De most megyek – ezzel gyorsan kisurrantam az ajtón, még mielőtt nem engedett volna el. De azt azért még hallottam, ahogyan felemeli a hangját és azt mondja rosszallóan: Saraaaah!

Szerencsére közel van a stadion, így nem kellett sokáig egyedül mászkálnom a sötétedő Brazíliában, aminek örültem, hiszen nem éppen a legbiztonságosabb hely egyedül este egy ilyen ruhában… A bejáratnál nem volt senki, aminek nem tudtam, hogy örüljek-e, vagy sem. De ott se vártam sokáig, alig telt el egy perc, hangos zenére lettem figyelmes, ami egyre hangosabb lett. Valami brazil szám szólt egy fehér Porsche hangszóróiból. A kocsi megállt előttem, és kipattant belőle Neymar a vezetőülésről, hátul meg két másik tag integetett vadul. De akkor éppenséggel csak az eddig a hasamban szundító, ám most hirtelen felébredő pillangóimra, és a felém lépkedő eszméletlen cuki mosolyú Neymarra tudtam gondolni.

-          Szia – köszönt. – De jól nézel ki – mondta, miközben végigmért a gyönyörű szemeivel.

-          Köszi. Te is – tettem hozzá automatikusan, mire elröhögte magát és azt felelte, hogy tudja.

-          Na meddig állunk még itt? Gyere, szállj be az anyósülésre – mondta, miközben ő is elindult vissza a kocsihoz.

-          Sziasz… tok – ültem be az autóba, és köszöntem a többieknek, ám félúton elakadtam. Jó, mondjuk sejthettem volna, hogy nem átlagos barátai vannak, de azért arra nem számítottam, hogy a hátsó üléseken Dani Alves és Thiago Silva fog ülni. Wow, mi lesz velem? Megismerem a teljes brazil válogatottat, vagy mi?

-          Helló – köszöntek vissza tök normálisan.

-          Mi ez az egész? – fordultam Neymar felé kíváncsian. – Vagy várjunk csak… mi ez az egész? – kérdeztem inkább magamtól elég fura arckifejezéssel bámulva az útra.

-          Ez? Szerencse – kacsintott rám Neymar. – Viszont inkább tudod még mi a fura? Az, hogy egy olyan lánnyal megyünk bulizni, akinek még a nevét sem tudjuk – mondta, miközben folyamatosan az utat figyelte, viszont a szemem sarkából láttam, ahogyan elmosolyodik.

-          Ó, tényleg. Sarah vagyok – fordultam oda feléjük

-          És egyébként honnan jöttél? Vagy itt laksz? – kérdezte Dani.

-          Nem, londoni vagyok, csak a meccs miatt jöttünk egy pár napra az öcsémmel az itt élő nagynénénkhez – válaszoltam.

-          Á, értem.

-          Na megérkeztünk – állította le a kocsi motorját Ney. Jó közel van a hely.

Fogalmam sincs, miért, de egy teljesen más szórakozóhelyet képzeltem el. Talán azért, mert ahhoz voltam szokva. Egy kívülről lepukkant, alig világító neonfényekkel díszített téglaépülethez. Ám ez nem ilyen volt. Egy letisztult, fehér, látszólag fából készült (de nem hinném, hogy az lenne) épület szolid, de tökéletesen működő piros neonvilágítással. Olyan… drágának kinéző volt. Ahogy elkezdtünk közeledni az ajtó és a kidobó felé, félúton Neymar megfogta a kezemet. Megint kész lettem volna elájulni, csak arra nem volt időm, mivel közben bejutottuk, ahol viszont elengedte. Ott volt még egy ajtó, amire ki volt írva, hogy VIP party, azon is gyorsan bementünk, így belülről is megcsodálhattam a diszkót. Ugyanazt tudnám mondani rá, mint a külsejére. Letisztult, modern, elegáns, luxust sugárzó hely. Ahol még a zene is jó, a terem végében állt a DJ pult, jobb oldalon volt a bár rész, középen meg a tánctér, ahol viszonylag sok arc volt, fiúk is, lányok is.

-          Te, az ott nem…? – kérdeztem fogalmam sincs kitől, amikor mintha David Luizt és a barátnőjét láttam volna. Csak nem tudom, igazából kinek szántam a kérdést, ugyanis még a többieken is ugyanígy csodálkozom, főleg Neymaron.

-          Mindenkinél így le fogsz döbbenni? Mert akkor hívom a mentőket, ugyanis mindenki itt van, aki számít – karolta át a vállamat vigyorogva Neymar. Akkor az előbbi kérdésemre – miszerint megismerem-e az egész válogatottat – valószínűleg igen a válasz. – Mindjárt jövök, elintézek valamit. Elleszel addig? – kérdezte, miközben a tekintetével a többieket kereste.

-          Persze – mosolyogtam rá, majd a következő pillanatban már el is tűnt, helyette viszont odajött Thiago. Vagy Silva. Vagy mindkettő.

-          Kérsz valamit inni? – invitált a bárpulthoz.

-          Öö… mondjuk egy kólát.

-          Egy kólát? Ne már, semmi extrát?

-          Na jó, akkor egy whisky kólát – javítottam ki magam. Végülis miért ne. – Amúgy… téged hogy szólítanak? Vagy én hogy szólítsalak? Thiagonak vagy Silvának?

-          Igazából Thiagonak szoktak hívni, de ahogy szeretnéd – mondta, miután megrendelte az italomat. Amit egyébként ki akartam fizetni, de nem engedte.

-          Akkor Silva leszel. Az jobban hangzik.

Kb. 15 perce ülhettünk a pultnál, amikor Neymar visszaért. Közben egyébként egész jól elbeszélgettünk Thiagoval. Akarom mondani Silvával. Nem terveztem, hogy sokat iszok, de rendelt nekem még egy whisky kólát, miután az első majdnem elfogyott. Éppen mondott valamit, amire már nem emlékszem, tehát annyira nem is lehetett vicces, én mégis eléggé elröhögtem magam, ő meg csak nézett, amolyan „ez meg mit röhög?” képpel.

-          Látom, jól kijöttök egymással – ült fel Ney a mellettem lévő székre, de előtte a kezembe nyomott egy pohár valamit.

-          Ez mi? – kérdeztem az italt lötyögtetve.

-          Narancslé. Idd meg.

-          Hé, ez is le akar itatni – böktem a mellettem ülő Silvára, miután megszagoltam a narancslevemet, amiről kiderült, hogy nyomokban vodkát tartalmaz.

-          Én nem akarlak leitatni – háborodtak föl tökéletesen egyszerre, mire összenéztek, majd Neymar folytatta – Ha nem kell, ne idd meg – nyúlt a kezemben tartott pohár után.

-          Nem! – hupsz, egy kicsit talán hangosabban szóltam rá, mint kellett volna, ez látszott is, mert egy pillanatra eléggé megszeppent. – Mármint… ha már ideadtad, nem szeretném, hogy vissza kelljen vinni. Vagy itt hagyni… - kezdtem magyarázkodni, még mielőtt alkoholistának nézne.

-          Felőlem… a többiekkel találkoztál már? – kérdezte.

-          Hát… csak futólag láttam őket.

-          Bemutassalak nekik?

-          Talán majd később. Inkább menjünk táncolni – pattantam föl az italtól felbátorodva.

-          Menjünk! Úgyis az egyik kedvenc számom szól – állt fel ő is.

-          Tényleg? Az én kedvencem is – mondtam, pedig igazából fogalmam se volt, hogy éppen melyik zene megy. Őszintén szólva annyira nem is tetszett, úgyhogy csak reménykedtem benne, hogy nem akar az előadójáról beszélni.

Nem tudom, mióta táncolhattunk, de elég rendesen kifáradtam. Hát én még most sem fogom fel, hogy Neymarral táncoltam. De tényleg, kész őrület ez az egész, főleg, hogy még a többi kedvencem is itt van körülöttem… Nem, nem bírom felfogni.

-          Szerintem kicsit pihenjünk, látszik, hogy elfáradtál. Menj, ülj le a bárpulthoz, egy pillanat és itt vagyok – mondta Neymar, majd… majd nyomott egy puszit a homlokomra. Én pedig odasétáltam a pulthoz, de még mielőtt helyet foglalhattam volna, a szememmel követtem, hogy hova megy már megint. De nem sokáig néztem, ugyanis az ajtó felé vette az irányt, ahol abban a pillanatban lépett be egy gyönyörű, barna hajú lány, akivel megölelték egymást. Tovább nem néztem a jelenetet, inkább odafordultam a pultos fiúhoz.

-          Valami ütős koktélvödröt szeretnék – mondtam. Jó, lehet, hogy így utólag kissé gyerekesek tűnik a reakcióm, de… de itt van életem nagy lehetősége, azzal a híres focistával táncolok, akiért már 4 éve epekedem, erre ő meg otthagy a táncparkett kellős közepén és odamegy üdvözölni a... azt a lányt.

-          Biztos vagy te ebben? – kérdezte a fiú.

-          Elmúltam 18, van rá pénzem. Most muszáj ezt? – kérdeztem vissza, mire ő csak megrántotta a vállát amolyan „Nekem mindegy, azt csinálsz, amit akarsz” stílusban, majd elkészítette az italomat.

1. Rész

Olá!

Igazándiból már ezer éve megvan írva nekem ez a rész word-be, mégis csak most teszem közzé. Ja, már több hónapja hever egy mappában érintetlenül, ezért itt még Neynek félig szőke a haja. :) De remélem nem probléma.

1. Rész

Mondanám azt, hogy egy átlagos napnak indult, amikor is „csak” valóra váltottam az egyik nagy álmomat, de nem mondom, mert ez nem igaz. Azt hiszem, eléggé meg is változott az életem. De a reggel még mindig nem volt túlságosan különleges, csupán annyiban különbözött az év további 364 napjától, hogy nem a Londoni apartmanunkban keltem a saját szobámban, a hatalmas franciaágyon, hanem éppenséggel Sao Paulo-ban, a nagynénémnél egy emeletes ágy alsó matracán, fölöttem pedig a 7 éves kisöcsém, Adam szunyókált. Ránéztem az órára, délelőtt 10 óra volt, még nem akartam felkelteni, így inkább kisétáltam a konyhába, ahol Elisabeth néni egy pohár kakaóval várt.

-          Jó reggelt – ásítottam fáradtan.

-          Reggelt? Hol van az már? – kérdezte mosolyogva, miközben felém tolta a kakaót.

-          Hát, a gép éjfélkor ért ide… - magyaráztam meg, hogy miért is vagyok még ennyire álmos. – Ez meleg? – kérdeztem a kakaóra mutatva. – Így is olyan meleg van itt, pedig tavasz van. Nem vagyok én ehhez hozzászokva.

-          Pedig annyira azért nem vészes. Na megyek, felkeltem Adam-et, ha te nem tetted még meg – állt fel az asztaltól a nénikém.

-          Miért? A meccs csak 15-kor kezdődik, addig még van 5 óránk.

-          Nem egy VB, de attól még sokan lesznek, hamar oda kell érni – kacsintott, majd be is ment a szobába, ahol még nemrég aludtam.

Ja, hogy én meg konkrétan semmit nem mondtam még? Akkor szép sorjában. Körülbelül 4 éve kezdődött minden… drámai kezdést akartam, de nincs mire fel. 4 éve egy átlagos 15 éves lány voltam. Mondjuk most se vagyok különleges, de nem ez a lényeg.  Láttam egy meccset a tévében, eleinte csak azért néztem, mert nem volt jobb programom estére, így apával leültünk a kanapéra, ő meg bekapcsolta a tévét. Éppen haragudtam mindenre és mindenkire, amiért nem mehettem el egy buliba és otthon kellett meccset néznem, így tök durcásan ültem a képernyő előtt. De aztán az arcom durciból átváltozott normál nézésre, majd kissé izgatott lettem, a meccs végén, a hosszabbításban pedig együtt üvöltöttem apával, hogy GÓÓÓÓL, amikor Neymar berúgta a győztes gól. Mert igen, ő volt az a személy, aki miatt olyannyira megszerettem a focit, hogy a mai napig minden meccset nézek, illetve, aki miatt ma itt vagyok Brazíliában. Merthogy ma én is ott fogok ugrálni a közönség soraiban, bizony! Ahogyan az előbb Elisabeth néni mondta, nem egy VB, sőt, igazából tétnélküli meccs, egy barátságos mérkőzés, de ez még jobb is. Egyrészt olcsóbb volt a VIP is, így oda vettünk jegyet (a fociimádó öcsém is jön természetesen), másrészt kevesebben leszünk, harmadrészt pedig több idő lesz az autogramosztásnál (!!!). No de a kis kitérőmet befejezve folytatom, hogy miért és mennyire imádom Neymart. Ott tartottam, hogy már az első meccs után nagyon megfogott, szóval később rákerestem a neten és mindenféle információt megtudtam róla, ami érdekelt. Aztán természetesen néztem az összes meccsét, mindig végigizgultam, és mindig hevesebben kezdett el verni a szívem, mikor megpillantottam, ahogyan a maga módjára hülyéskedik. Még önéletrajzi könyveket is vettem. Négy éve ismertem meg, közben volt egy másfél éves kapcsolatom, akkor enyhült az érzés. Aztán szakítottunk az akkori barátommal, így újra visszatért a mennyire imádom Neymart érzés. Nem is tudom, minek nevezzem. Most mondanám szerelemnek, de hiszen nem is ismerem személyesen… viszont az, hogy már 4 éve tart, csak jelent valamit. Sőt, olyannyira szeretem, hogy pontosan egy éve, a tizennyolcadik szülinapomon csináltattam is egy tetkót. Nem túl nagyot, a derekamra egy NJR feliratot, és bár a családom és a barátaim szerint hülyeség volt, én azóta se bántam meg, és remélhetőleg nem is fogom.

-          HAHÓ! – kiabált mögöttem az öcsém, valószínűleg nekem. Hupsz.

-          Igen? – fordultam hátra.

-          Tudod, elég szórakoztató volt nézni, ahogyan ábrándos tekintettel meredsz előre, mint valami hősszerelmes, néha elmosolyodsz, az italod közben kihűl, de azért jó lenne, ha visszatérnél a valóságba és elkezdenél készülődni, mert nem szeretnék miattad lemaradni a meccsről. Na! – osztott ki az öcsém. Nem is tudtam, hogy néha ennyire… ennyire kemény is tud lenni. Kezdek félni tőle, okos kissrác ő.

-          Jó, azért le ne harapd a fejem. Megyek öltözni – mondtam, majd bevonultam a szobánkba.

Egy percig sem gondolkoztam, mit vegyek fel, ugyanis már ezer éve életem nagy napjára készülök (nem az esküvőmre, hanem arra a napra, amikor élőben fogom látni a szívszerelmemet). Egy sárga-zöld haspólót vettem fel, ami a köldököm fölé ért, és egy nagy 10-es van rajta, meg a hátán a NEYMAR JR felirat. Nem volt könnyű találni egy ilyet, azt hittem, csak a képzeletemben létezik, de nem, a neten találtam valahol. Hozzá egy egyszerű farmer rövidgatya, amiből még pont látszik normálisan a tetkóm, illetve egy fekete Converse. A smink tovább tartott, nem igazán szoktam szemhéjpúdert használni, ám most mégis megtettem, méghozzá egy zöld-sárga smink formájában.

-          Na hogy festek? – léptem ki a szobából a nappaliba, ahol Adam és a nénikém éppen beszélgettek. Mindketten végigmértek, Adam egy felfelé tartott hüvelykujjat mutatott, Elisabeth nénikém viszont kissé furcsán nézett.

-          Nem is tudom… nem túl… rövid az a fölső?

-          Jaj, ez direkt ilyen, és azért nem magasderekú sortot vettem fel, hogy látszódjon a tetkóm – magyaráztam meg.

-          Tetkód? Miféle tetkód van neked? – lépett közelebb, majd alaposan szemügyre vette azt a 3 betűt a derekamon. – Meg fogod bánni, te lány…

-          Nem is tudtál róla? Pont ma egy éves.  De mindegy, ne a tetkómról beszéljünk, hanem inkább tervezzük meg a napot!

*****

Én nem tudom, mire számítottam, hogy alig fog ott lézengeni pár ember? Hát nem így lett, nagyon is sokan voltak ott, azt hittem, hogy csak nehezen, sok idő alatt lehet majd bejutni, de aztán kiderült, hogy a VIP-eseknek ugye VIP bejáratuk van… így aztán tök hamar bejutottunk Adam-mel, és helyet foglaltunk az emelvényen, miközben lassacskán a többi helyet is elkezdték feltölteni az emberek.

Mindenki mindenkivel beszélt, majd meg lehetett süketülni, amikor is a kommentátor bemondott valamit portugálul, amit nem igazán értettem a tömeg morajlásától (pedig van portugál nyelvvizsgám), de ki lehetett találni, mit jelentett. Azt, hogy kezdődik a meccs. És akkor bevonultak a csapatok, az én szívem pedig nagyot dobbant, amikor megpillantottam a sor végén sárga-zöld mezben, a hajvégeit szőkére festve. A közönség egy emberként kezdte énekelni a brazil himnuszt (kivéve mi, külföldiek, mert mi ugye nem tudjuk), majd a kolumbiait, ugyanis velük játszottak. Aztán elkezdődött a meccs, és 45 percig (+ 2 perc hosszabbítás) mindenki szurkoló üzemmódba kapcsolt.

Aztán jött a félidő (2-1 a braziloknak), amikor is nagyon gyorsan történtek az események. Még most sem fogtam fel, hogy mi is történt. A játékosok még nem mentek le a pályáról, én meg egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Adam nincs mellettem. Úristen, ez mit csinál!? Nem is tudom, hogy történt… de nagyon gyorsan felpattant – rögtön utána én is – és… és elkezdett átmászni a kordonokon. Az én fejemben még semmi más nem járt, csak az, hogy megállítsam, még mielőtt kidobnak. Így aztán én is követtem… bravó. Ahogy a szemem sarkából láttam, már elindultak felénk a biztonságiak, de Adam gyorsabb volt, és belépett a pályára, majd egyenesen odafutott… Neymarhoz. Én meg mit volt mit tenni, követtem. Ha jól láttam, az öcsém kb. 3 másodpercnyi előnnyel ért oda a kedvenc focistánkhoz, és épp egy tollat mutatott neki, amivel gondolom autogramot akart kérni. A szekuritisek közben odaértek, de Neymar elzavarta őket!!! Tudtam én, hogy ilyen aranyos.

-          Adam, te meg mi a fenét csinálsz? – értem oda én is, az első reakcióm pedig ez volt. De aztán végre valahára felfogtam, hogy mi is történik. – Ú-úristen… - dadogtam, miközben hatalmas szemekkel, nyitott szájjal, teljesen megbabonázva néztem az 1 méteres körzetemben lévő focistát. – Jézusom – dadogtam még mindig. Egész életemben (az utolsó 4 évben) arra vártam, hogy egy meccsen, a lelátóról élőben lássam. De arra nem is gondoltam, hogy itt fog állni tőlem egy méterre és nem hívja a biztonságiakat, miközben az öcsémnek autogramot ad a pólójára…

-          Tetszik a pólód – kacsintott rám(!!!). Vajon ezek az elsősegélyes emberkék engem is elvinnének a hordággyal, ha elájulnék? Mert nagyon is az ájulás közelében voltam.

-          Köszi – reagáltam egy pár másodpercnyi csúszással. Rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy amikor lefagyok valami miatt, és alig tudok kinyögni valamit, utána azt szófosás követi. Most sem volt másképp. – Tudod… te vagy a kedvenc focistám. De azt hiszem, ez egyértelmű. Annyira szeretlek, hogy magamra tetováltattam a nevedet is. Vagyis csak a monogramodat. De nem az összeset, az hosszú lett volna… csak azt, hogy NJR. És már régóta – egészen pontosan 4 éve – az volt a legnagyobb álmom, hogy élőben lássalak. És ez ma teljesült. Pont a szülinapomon…  - és még képes lettem volna folytatni az össze-vissza beszélést, de Neymar félbeszakított.

-          Jól néz ki a tetkód – mosolygott, majd kissé széttárta a karjait, hogy megöleljen – Boldog szülinapot – mondta, miközben én olyan erősen öleltem, amennyire csak tudtam.

-          Köszi. Szeretlek – mondtam, még mindig ölelés közben. Nem tudom… egyszerűen ki kellett mondanom. Elvégre nem mindennapi lehetőséget kaptam. Azt hiszem, ha most nem mondtam volna ki, egész életemben bántam volna.

Egy pár másodperc múlva elengedett és egymás szemébe néztünk. Ő kíváncsian, én pedig „Úristen, még mindig nem hiszem el, hogy az igazi Neymar áll előttem és az imént boldog szülinapot kívánt nekem, én pedig szerelmet vallottam neki” nézéssel.

-          Jössz már? Scolari beszélni szeretne velünk – hallottam meg a kizökkentő hangot mögülünk. És csak akkor esett le, hogy nemcsak Neymar áll előttem személyesen, hanem az egész brazil válogatott is minket figyelt, az iménti mondatot pedig Dani Alves mondta.

-          Na, nekem nem ártana mennem… ööö, sziasztok – mondta, majd intett egyet és követte a többieket.

Akkor viszont megindultak felénk ismételten a biztonságiak, azt hittem, tényleg kidobnak, de csak visszakísértek a helyünkre, leszidtak, hogy többet ilyet ne csináljunk, és az egyikük hozzátette, hogy baromi nagy szerencsénk van, ha Neymar nem ennyire jószívű, akkor azonnal kivágtak volna. Aztán ezt elmondták még kétszer, mi pedig helyet foglaltunk a többi szurkoló megvető pillantásai közepette.

Nem sokkal később elkezdődött a második félidő is, amit szintén végig izgultam, de mindhiába, az eredmény 3-1 lett Neymar góljával. A közönség nagyobb része üdvrivalgásban tört ki, ahogyan mi is Adammel. Aztán kapcsoltam, hogy jó lenne elindulni az autogramosztás helyszíne felé, mert mindenki be fog előzni. Így gyorsan karon ragadtam az öcsémet, és rohantunk, de nem hiába, elsőként értünk oda.

-          Már megint ti? – kérdezte mosolyogva Neymar. Tulajdonképpen én még mindig sokkhatás alatt voltam, így csak visszamosolyogtam és készülődtem a közös képhez. Merthogy az is „jár”. – Az előbb megdicsértem a fölsődet és a tetkódat, de a smink kimaradt. Az is szép. Mint te – az utolsó mondatot egy kicsivel később tette hozzá, nekem meg elakadt a lélegzetem. Nem vagyok hozzászokva, hogy egy világsztár bókolgat nekem.

-          Köszi.

-          Mivel már egész sokan vannak mögöttetek, most el kell köszönnünk. De várj egy kicsit… este elmegyünk bulizni a haverokkal, ha van kedved gyere – mondta tök lazán, én meg nem hittem a fülemnek.

-          Most komolyan? – kérdeztem vissza.

-          Komolyan – bólintott. – Találkozzunk 8-kor itt, ennek a stadionnak a bejáratánál.

-          O-oké – mondtam, majd elindultunk kifelé a stadionból.

Elisabeth nénikémhez sétáltunk Adammel, de én még mindig nem fogtam föl az imént történteket.

-          Adam, te is hallottad? Nem álom ez? – kérdeztem az öcsémtől.

-          De még mennyire, hogy nem az. És mit kapok cserébe? – kezdte a zsarolást.

-          Mi van? Miért cserébe?

-          Ha egy aranyos kisfiú nem rohan be a pályára autogramért, te se futsz utána. Vagy ha egyedül mész be, téged nem sajnálnak meg, ezáltal kivisznek a meccsről. Szóval mindent nekem köszönhetsz – Néha tényleg elcsodálkozom, hogy ilyen okos öcsikém van. – Szóval mit kapok?

-          Jaj, bármit! De tényleg, amit csak kérsz – ajánlottam fel nagylelkűen, hiszen egy buli Neymarral tényleg mindent megér nekem.

-          Jól van. Azzal nem is próbálkozom, hogy én is hadd menjek, mert azt úgysem engeded. Úgyhogy közös programokat a jövőben a focistákkal. Meg a szobádat – tette még hozzá.

-          Nos, azt nem tudom, hogyan intézem el neked a programokat, de minden tőlem telhetőt megteszek. A szobám meg mostantól a tiéd, majd alszom a kanapén – mondtam, majd kezet fogtunk. Áll az alku.