1. Rész

Olá!

Igazándiból már ezer éve megvan írva nekem ez a rész word-be, mégis csak most teszem közzé. Ja, már több hónapja hever egy mappában érintetlenül, ezért itt még Neynek félig szőke a haja. :) De remélem nem probléma.

1. Rész

Mondanám azt, hogy egy átlagos napnak indult, amikor is „csak” valóra váltottam az egyik nagy álmomat, de nem mondom, mert ez nem igaz. Azt hiszem, eléggé meg is változott az életem. De a reggel még mindig nem volt túlságosan különleges, csupán annyiban különbözött az év további 364 napjától, hogy nem a Londoni apartmanunkban keltem a saját szobámban, a hatalmas franciaágyon, hanem éppenséggel Sao Paulo-ban, a nagynénémnél egy emeletes ágy alsó matracán, fölöttem pedig a 7 éves kisöcsém, Adam szunyókált. Ránéztem az órára, délelőtt 10 óra volt, még nem akartam felkelteni, így inkább kisétáltam a konyhába, ahol Elisabeth néni egy pohár kakaóval várt.

-          Jó reggelt – ásítottam fáradtan.

-          Reggelt? Hol van az már? – kérdezte mosolyogva, miközben felém tolta a kakaót.

-          Hát, a gép éjfélkor ért ide… - magyaráztam meg, hogy miért is vagyok még ennyire álmos. – Ez meleg? – kérdeztem a kakaóra mutatva. – Így is olyan meleg van itt, pedig tavasz van. Nem vagyok én ehhez hozzászokva.

-          Pedig annyira azért nem vészes. Na megyek, felkeltem Adam-et, ha te nem tetted még meg – állt fel az asztaltól a nénikém.

-          Miért? A meccs csak 15-kor kezdődik, addig még van 5 óránk.

-          Nem egy VB, de attól még sokan lesznek, hamar oda kell érni – kacsintott, majd be is ment a szobába, ahol még nemrég aludtam.

Ja, hogy én meg konkrétan semmit nem mondtam még? Akkor szép sorjában. Körülbelül 4 éve kezdődött minden… drámai kezdést akartam, de nincs mire fel. 4 éve egy átlagos 15 éves lány voltam. Mondjuk most se vagyok különleges, de nem ez a lényeg.  Láttam egy meccset a tévében, eleinte csak azért néztem, mert nem volt jobb programom estére, így apával leültünk a kanapéra, ő meg bekapcsolta a tévét. Éppen haragudtam mindenre és mindenkire, amiért nem mehettem el egy buliba és otthon kellett meccset néznem, így tök durcásan ültem a képernyő előtt. De aztán az arcom durciból átváltozott normál nézésre, majd kissé izgatott lettem, a meccs végén, a hosszabbításban pedig együtt üvöltöttem apával, hogy GÓÓÓÓL, amikor Neymar berúgta a győztes gól. Mert igen, ő volt az a személy, aki miatt olyannyira megszerettem a focit, hogy a mai napig minden meccset nézek, illetve, aki miatt ma itt vagyok Brazíliában. Merthogy ma én is ott fogok ugrálni a közönség soraiban, bizony! Ahogyan az előbb Elisabeth néni mondta, nem egy VB, sőt, igazából tétnélküli meccs, egy barátságos mérkőzés, de ez még jobb is. Egyrészt olcsóbb volt a VIP is, így oda vettünk jegyet (a fociimádó öcsém is jön természetesen), másrészt kevesebben leszünk, harmadrészt pedig több idő lesz az autogramosztásnál (!!!). No de a kis kitérőmet befejezve folytatom, hogy miért és mennyire imádom Neymart. Ott tartottam, hogy már az első meccs után nagyon megfogott, szóval később rákerestem a neten és mindenféle információt megtudtam róla, ami érdekelt. Aztán természetesen néztem az összes meccsét, mindig végigizgultam, és mindig hevesebben kezdett el verni a szívem, mikor megpillantottam, ahogyan a maga módjára hülyéskedik. Még önéletrajzi könyveket is vettem. Négy éve ismertem meg, közben volt egy másfél éves kapcsolatom, akkor enyhült az érzés. Aztán szakítottunk az akkori barátommal, így újra visszatért a mennyire imádom Neymart érzés. Nem is tudom, minek nevezzem. Most mondanám szerelemnek, de hiszen nem is ismerem személyesen… viszont az, hogy már 4 éve tart, csak jelent valamit. Sőt, olyannyira szeretem, hogy pontosan egy éve, a tizennyolcadik szülinapomon csináltattam is egy tetkót. Nem túl nagyot, a derekamra egy NJR feliratot, és bár a családom és a barátaim szerint hülyeség volt, én azóta se bántam meg, és remélhetőleg nem is fogom.

-          HAHÓ! – kiabált mögöttem az öcsém, valószínűleg nekem. Hupsz.

-          Igen? – fordultam hátra.

-          Tudod, elég szórakoztató volt nézni, ahogyan ábrándos tekintettel meredsz előre, mint valami hősszerelmes, néha elmosolyodsz, az italod közben kihűl, de azért jó lenne, ha visszatérnél a valóságba és elkezdenél készülődni, mert nem szeretnék miattad lemaradni a meccsről. Na! – osztott ki az öcsém. Nem is tudtam, hogy néha ennyire… ennyire kemény is tud lenni. Kezdek félni tőle, okos kissrác ő.

-          Jó, azért le ne harapd a fejem. Megyek öltözni – mondtam, majd bevonultam a szobánkba.

Egy percig sem gondolkoztam, mit vegyek fel, ugyanis már ezer éve életem nagy napjára készülök (nem az esküvőmre, hanem arra a napra, amikor élőben fogom látni a szívszerelmemet). Egy sárga-zöld haspólót vettem fel, ami a köldököm fölé ért, és egy nagy 10-es van rajta, meg a hátán a NEYMAR JR felirat. Nem volt könnyű találni egy ilyet, azt hittem, csak a képzeletemben létezik, de nem, a neten találtam valahol. Hozzá egy egyszerű farmer rövidgatya, amiből még pont látszik normálisan a tetkóm, illetve egy fekete Converse. A smink tovább tartott, nem igazán szoktam szemhéjpúdert használni, ám most mégis megtettem, méghozzá egy zöld-sárga smink formájában.

-          Na hogy festek? – léptem ki a szobából a nappaliba, ahol Adam és a nénikém éppen beszélgettek. Mindketten végigmértek, Adam egy felfelé tartott hüvelykujjat mutatott, Elisabeth nénikém viszont kissé furcsán nézett.

-          Nem is tudom… nem túl… rövid az a fölső?

-          Jaj, ez direkt ilyen, és azért nem magasderekú sortot vettem fel, hogy látszódjon a tetkóm – magyaráztam meg.

-          Tetkód? Miféle tetkód van neked? – lépett közelebb, majd alaposan szemügyre vette azt a 3 betűt a derekamon. – Meg fogod bánni, te lány…

-          Nem is tudtál róla? Pont ma egy éves.  De mindegy, ne a tetkómról beszéljünk, hanem inkább tervezzük meg a napot!

*****

Én nem tudom, mire számítottam, hogy alig fog ott lézengeni pár ember? Hát nem így lett, nagyon is sokan voltak ott, azt hittem, hogy csak nehezen, sok idő alatt lehet majd bejutni, de aztán kiderült, hogy a VIP-eseknek ugye VIP bejáratuk van… így aztán tök hamar bejutottunk Adam-mel, és helyet foglaltunk az emelvényen, miközben lassacskán a többi helyet is elkezdték feltölteni az emberek.

Mindenki mindenkivel beszélt, majd meg lehetett süketülni, amikor is a kommentátor bemondott valamit portugálul, amit nem igazán értettem a tömeg morajlásától (pedig van portugál nyelvvizsgám), de ki lehetett találni, mit jelentett. Azt, hogy kezdődik a meccs. És akkor bevonultak a csapatok, az én szívem pedig nagyot dobbant, amikor megpillantottam a sor végén sárga-zöld mezben, a hajvégeit szőkére festve. A közönség egy emberként kezdte énekelni a brazil himnuszt (kivéve mi, külföldiek, mert mi ugye nem tudjuk), majd a kolumbiait, ugyanis velük játszottak. Aztán elkezdődött a meccs, és 45 percig (+ 2 perc hosszabbítás) mindenki szurkoló üzemmódba kapcsolt.

Aztán jött a félidő (2-1 a braziloknak), amikor is nagyon gyorsan történtek az események. Még most sem fogtam fel, hogy mi is történt. A játékosok még nem mentek le a pályáról, én meg egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Adam nincs mellettem. Úristen, ez mit csinál!? Nem is tudom, hogy történt… de nagyon gyorsan felpattant – rögtön utána én is – és… és elkezdett átmászni a kordonokon. Az én fejemben még semmi más nem járt, csak az, hogy megállítsam, még mielőtt kidobnak. Így aztán én is követtem… bravó. Ahogy a szemem sarkából láttam, már elindultak felénk a biztonságiak, de Adam gyorsabb volt, és belépett a pályára, majd egyenesen odafutott… Neymarhoz. Én meg mit volt mit tenni, követtem. Ha jól láttam, az öcsém kb. 3 másodpercnyi előnnyel ért oda a kedvenc focistánkhoz, és épp egy tollat mutatott neki, amivel gondolom autogramot akart kérni. A szekuritisek közben odaértek, de Neymar elzavarta őket!!! Tudtam én, hogy ilyen aranyos.

-          Adam, te meg mi a fenét csinálsz? – értem oda én is, az első reakcióm pedig ez volt. De aztán végre valahára felfogtam, hogy mi is történik. – Ú-úristen… - dadogtam, miközben hatalmas szemekkel, nyitott szájjal, teljesen megbabonázva néztem az 1 méteres körzetemben lévő focistát. – Jézusom – dadogtam még mindig. Egész életemben (az utolsó 4 évben) arra vártam, hogy egy meccsen, a lelátóról élőben lássam. De arra nem is gondoltam, hogy itt fog állni tőlem egy méterre és nem hívja a biztonságiakat, miközben az öcsémnek autogramot ad a pólójára…

-          Tetszik a pólód – kacsintott rám(!!!). Vajon ezek az elsősegélyes emberkék engem is elvinnének a hordággyal, ha elájulnék? Mert nagyon is az ájulás közelében voltam.

-          Köszi – reagáltam egy pár másodpercnyi csúszással. Rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy amikor lefagyok valami miatt, és alig tudok kinyögni valamit, utána azt szófosás követi. Most sem volt másképp. – Tudod… te vagy a kedvenc focistám. De azt hiszem, ez egyértelmű. Annyira szeretlek, hogy magamra tetováltattam a nevedet is. Vagyis csak a monogramodat. De nem az összeset, az hosszú lett volna… csak azt, hogy NJR. És már régóta – egészen pontosan 4 éve – az volt a legnagyobb álmom, hogy élőben lássalak. És ez ma teljesült. Pont a szülinapomon…  - és még képes lettem volna folytatni az össze-vissza beszélést, de Neymar félbeszakított.

-          Jól néz ki a tetkód – mosolygott, majd kissé széttárta a karjait, hogy megöleljen – Boldog szülinapot – mondta, miközben én olyan erősen öleltem, amennyire csak tudtam.

-          Köszi. Szeretlek – mondtam, még mindig ölelés közben. Nem tudom… egyszerűen ki kellett mondanom. Elvégre nem mindennapi lehetőséget kaptam. Azt hiszem, ha most nem mondtam volna ki, egész életemben bántam volna.

Egy pár másodperc múlva elengedett és egymás szemébe néztünk. Ő kíváncsian, én pedig „Úristen, még mindig nem hiszem el, hogy az igazi Neymar áll előttem és az imént boldog szülinapot kívánt nekem, én pedig szerelmet vallottam neki” nézéssel.

-          Jössz már? Scolari beszélni szeretne velünk – hallottam meg a kizökkentő hangot mögülünk. És csak akkor esett le, hogy nemcsak Neymar áll előttem személyesen, hanem az egész brazil válogatott is minket figyelt, az iménti mondatot pedig Dani Alves mondta.

-          Na, nekem nem ártana mennem… ööö, sziasztok – mondta, majd intett egyet és követte a többieket.

Akkor viszont megindultak felénk ismételten a biztonságiak, azt hittem, tényleg kidobnak, de csak visszakísértek a helyünkre, leszidtak, hogy többet ilyet ne csináljunk, és az egyikük hozzátette, hogy baromi nagy szerencsénk van, ha Neymar nem ennyire jószívű, akkor azonnal kivágtak volna. Aztán ezt elmondták még kétszer, mi pedig helyet foglaltunk a többi szurkoló megvető pillantásai közepette.

Nem sokkal később elkezdődött a második félidő is, amit szintén végig izgultam, de mindhiába, az eredmény 3-1 lett Neymar góljával. A közönség nagyobb része üdvrivalgásban tört ki, ahogyan mi is Adammel. Aztán kapcsoltam, hogy jó lenne elindulni az autogramosztás helyszíne felé, mert mindenki be fog előzni. Így gyorsan karon ragadtam az öcsémet, és rohantunk, de nem hiába, elsőként értünk oda.

-          Már megint ti? – kérdezte mosolyogva Neymar. Tulajdonképpen én még mindig sokkhatás alatt voltam, így csak visszamosolyogtam és készülődtem a közös képhez. Merthogy az is „jár”. – Az előbb megdicsértem a fölsődet és a tetkódat, de a smink kimaradt. Az is szép. Mint te – az utolsó mondatot egy kicsivel később tette hozzá, nekem meg elakadt a lélegzetem. Nem vagyok hozzászokva, hogy egy világsztár bókolgat nekem.

-          Köszi.

-          Mivel már egész sokan vannak mögöttetek, most el kell köszönnünk. De várj egy kicsit… este elmegyünk bulizni a haverokkal, ha van kedved gyere – mondta tök lazán, én meg nem hittem a fülemnek.

-          Most komolyan? – kérdeztem vissza.

-          Komolyan – bólintott. – Találkozzunk 8-kor itt, ennek a stadionnak a bejáratánál.

-          O-oké – mondtam, majd elindultunk kifelé a stadionból.

Elisabeth nénikémhez sétáltunk Adammel, de én még mindig nem fogtam föl az imént történteket.

-          Adam, te is hallottad? Nem álom ez? – kérdeztem az öcsémtől.

-          De még mennyire, hogy nem az. És mit kapok cserébe? – kezdte a zsarolást.

-          Mi van? Miért cserébe?

-          Ha egy aranyos kisfiú nem rohan be a pályára autogramért, te se futsz utána. Vagy ha egyedül mész be, téged nem sajnálnak meg, ezáltal kivisznek a meccsről. Szóval mindent nekem köszönhetsz – Néha tényleg elcsodálkozom, hogy ilyen okos öcsikém van. – Szóval mit kapok?

-          Jaj, bármit! De tényleg, amit csak kérsz – ajánlottam fel nagylelkűen, hiszen egy buli Neymarral tényleg mindent megér nekem.

-          Jól van. Azzal nem is próbálkozom, hogy én is hadd menjek, mert azt úgysem engeded. Úgyhogy közös programokat a jövőben a focistákkal. Meg a szobádat – tette még hozzá.

-          Nos, azt nem tudom, hogyan intézem el neked a programokat, de minden tőlem telhetőt megteszek. A szobám meg mostantól a tiéd, majd alszom a kanapén – mondtam, majd kezet fogtunk. Áll az alku.