2. Rész

2. rész

Elisabeth nénikémnél sokat gondolkodtam, hogy mit vegyek fel, meg milyen sminket csináljak, hogy tetsszen Neymarnak. Hát nem jutottam túl sokra, így maradtam a klasszikus kis feketénél (bár olyan sok ruhát nem is hoztam magammal) egy nem túl magas, de nem is lapos talpú tűsarkúval. Sminknek meg cicaszemek tussal, és egy halvány szájfény, mivel Ney nem szereti annyira a sminket.

-          Te így meg hová készülsz? – kezdte a nénikém a szokásos oktató szöveget.

-          Bulizni – mondtam, miközben beletettem az igazolványimat, a pénztárcámat, és a telefonomat egy kistáskába.

-          Így?

-          Igen, így. De most megyek – ezzel gyorsan kisurrantam az ajtón, még mielőtt nem engedett volna el. De azt azért még hallottam, ahogyan felemeli a hangját és azt mondja rosszallóan: Saraaaah!

Szerencsére közel van a stadion, így nem kellett sokáig egyedül mászkálnom a sötétedő Brazíliában, aminek örültem, hiszen nem éppen a legbiztonságosabb hely egyedül este egy ilyen ruhában… A bejáratnál nem volt senki, aminek nem tudtam, hogy örüljek-e, vagy sem. De ott se vártam sokáig, alig telt el egy perc, hangos zenére lettem figyelmes, ami egyre hangosabb lett. Valami brazil szám szólt egy fehér Porsche hangszóróiból. A kocsi megállt előttem, és kipattant belőle Neymar a vezetőülésről, hátul meg két másik tag integetett vadul. De akkor éppenséggel csak az eddig a hasamban szundító, ám most hirtelen felébredő pillangóimra, és a felém lépkedő eszméletlen cuki mosolyú Neymarra tudtam gondolni.

-          Szia – köszönt. – De jól nézel ki – mondta, miközben végigmért a gyönyörű szemeivel.

-          Köszi. Te is – tettem hozzá automatikusan, mire elröhögte magát és azt felelte, hogy tudja.

-          Na meddig állunk még itt? Gyere, szállj be az anyósülésre – mondta, miközben ő is elindult vissza a kocsihoz.

-          Sziasz… tok – ültem be az autóba, és köszöntem a többieknek, ám félúton elakadtam. Jó, mondjuk sejthettem volna, hogy nem átlagos barátai vannak, de azért arra nem számítottam, hogy a hátsó üléseken Dani Alves és Thiago Silva fog ülni. Wow, mi lesz velem? Megismerem a teljes brazil válogatottat, vagy mi?

-          Helló – köszöntek vissza tök normálisan.

-          Mi ez az egész? – fordultam Neymar felé kíváncsian. – Vagy várjunk csak… mi ez az egész? – kérdeztem inkább magamtól elég fura arckifejezéssel bámulva az útra.

-          Ez? Szerencse – kacsintott rám Neymar. – Viszont inkább tudod még mi a fura? Az, hogy egy olyan lánnyal megyünk bulizni, akinek még a nevét sem tudjuk – mondta, miközben folyamatosan az utat figyelte, viszont a szemem sarkából láttam, ahogyan elmosolyodik.

-          Ó, tényleg. Sarah vagyok – fordultam oda feléjük

-          És egyébként honnan jöttél? Vagy itt laksz? – kérdezte Dani.

-          Nem, londoni vagyok, csak a meccs miatt jöttünk egy pár napra az öcsémmel az itt élő nagynénénkhez – válaszoltam.

-          Á, értem.

-          Na megérkeztünk – állította le a kocsi motorját Ney. Jó közel van a hely.

Fogalmam sincs, miért, de egy teljesen más szórakozóhelyet képzeltem el. Talán azért, mert ahhoz voltam szokva. Egy kívülről lepukkant, alig világító neonfényekkel díszített téglaépülethez. Ám ez nem ilyen volt. Egy letisztult, fehér, látszólag fából készült (de nem hinném, hogy az lenne) épület szolid, de tökéletesen működő piros neonvilágítással. Olyan… drágának kinéző volt. Ahogy elkezdtünk közeledni az ajtó és a kidobó felé, félúton Neymar megfogta a kezemet. Megint kész lettem volna elájulni, csak arra nem volt időm, mivel közben bejutottuk, ahol viszont elengedte. Ott volt még egy ajtó, amire ki volt írva, hogy VIP party, azon is gyorsan bementünk, így belülről is megcsodálhattam a diszkót. Ugyanazt tudnám mondani rá, mint a külsejére. Letisztult, modern, elegáns, luxust sugárzó hely. Ahol még a zene is jó, a terem végében állt a DJ pult, jobb oldalon volt a bár rész, középen meg a tánctér, ahol viszonylag sok arc volt, fiúk is, lányok is.

-          Te, az ott nem…? – kérdeztem fogalmam sincs kitől, amikor mintha David Luizt és a barátnőjét láttam volna. Csak nem tudom, igazából kinek szántam a kérdést, ugyanis még a többieken is ugyanígy csodálkozom, főleg Neymaron.

-          Mindenkinél így le fogsz döbbenni? Mert akkor hívom a mentőket, ugyanis mindenki itt van, aki számít – karolta át a vállamat vigyorogva Neymar. Akkor az előbbi kérdésemre – miszerint megismerem-e az egész válogatottat – valószínűleg igen a válasz. – Mindjárt jövök, elintézek valamit. Elleszel addig? – kérdezte, miközben a tekintetével a többieket kereste.

-          Persze – mosolyogtam rá, majd a következő pillanatban már el is tűnt, helyette viszont odajött Thiago. Vagy Silva. Vagy mindkettő.

-          Kérsz valamit inni? – invitált a bárpulthoz.

-          Öö… mondjuk egy kólát.

-          Egy kólát? Ne már, semmi extrát?

-          Na jó, akkor egy whisky kólát – javítottam ki magam. Végülis miért ne. – Amúgy… téged hogy szólítanak? Vagy én hogy szólítsalak? Thiagonak vagy Silvának?

-          Igazából Thiagonak szoktak hívni, de ahogy szeretnéd – mondta, miután megrendelte az italomat. Amit egyébként ki akartam fizetni, de nem engedte.

-          Akkor Silva leszel. Az jobban hangzik.

Kb. 15 perce ülhettünk a pultnál, amikor Neymar visszaért. Közben egyébként egész jól elbeszélgettünk Thiagoval. Akarom mondani Silvával. Nem terveztem, hogy sokat iszok, de rendelt nekem még egy whisky kólát, miután az első majdnem elfogyott. Éppen mondott valamit, amire már nem emlékszem, tehát annyira nem is lehetett vicces, én mégis eléggé elröhögtem magam, ő meg csak nézett, amolyan „ez meg mit röhög?” képpel.

-          Látom, jól kijöttök egymással – ült fel Ney a mellettem lévő székre, de előtte a kezembe nyomott egy pohár valamit.

-          Ez mi? – kérdeztem az italt lötyögtetve.

-          Narancslé. Idd meg.

-          Hé, ez is le akar itatni – böktem a mellettem ülő Silvára, miután megszagoltam a narancslevemet, amiről kiderült, hogy nyomokban vodkát tartalmaz.

-          Én nem akarlak leitatni – háborodtak föl tökéletesen egyszerre, mire összenéztek, majd Neymar folytatta – Ha nem kell, ne idd meg – nyúlt a kezemben tartott pohár után.

-          Nem! – hupsz, egy kicsit talán hangosabban szóltam rá, mint kellett volna, ez látszott is, mert egy pillanatra eléggé megszeppent. – Mármint… ha már ideadtad, nem szeretném, hogy vissza kelljen vinni. Vagy itt hagyni… - kezdtem magyarázkodni, még mielőtt alkoholistának nézne.

-          Felőlem… a többiekkel találkoztál már? – kérdezte.

-          Hát… csak futólag láttam őket.

-          Bemutassalak nekik?

-          Talán majd később. Inkább menjünk táncolni – pattantam föl az italtól felbátorodva.

-          Menjünk! Úgyis az egyik kedvenc számom szól – állt fel ő is.

-          Tényleg? Az én kedvencem is – mondtam, pedig igazából fogalmam se volt, hogy éppen melyik zene megy. Őszintén szólva annyira nem is tetszett, úgyhogy csak reménykedtem benne, hogy nem akar az előadójáról beszélni.

Nem tudom, mióta táncolhattunk, de elég rendesen kifáradtam. Hát én még most sem fogom fel, hogy Neymarral táncoltam. De tényleg, kész őrület ez az egész, főleg, hogy még a többi kedvencem is itt van körülöttem… Nem, nem bírom felfogni.

-          Szerintem kicsit pihenjünk, látszik, hogy elfáradtál. Menj, ülj le a bárpulthoz, egy pillanat és itt vagyok – mondta Neymar, majd… majd nyomott egy puszit a homlokomra. Én pedig odasétáltam a pulthoz, de még mielőtt helyet foglalhattam volna, a szememmel követtem, hogy hova megy már megint. De nem sokáig néztem, ugyanis az ajtó felé vette az irányt, ahol abban a pillanatban lépett be egy gyönyörű, barna hajú lány, akivel megölelték egymást. Tovább nem néztem a jelenetet, inkább odafordultam a pultos fiúhoz.

-          Valami ütős koktélvödröt szeretnék – mondtam. Jó, lehet, hogy így utólag kissé gyerekesek tűnik a reakcióm, de… de itt van életem nagy lehetősége, azzal a híres focistával táncolok, akiért már 4 éve epekedem, erre ő meg otthagy a táncparkett kellős közepén és odamegy üdvözölni a... azt a lányt.

-          Biztos vagy te ebben? – kérdezte a fiú.

-          Elmúltam 18, van rá pénzem. Most muszáj ezt? – kérdeztem vissza, mire ő csak megrántotta a vállát amolyan „Nekem mindegy, azt csinálsz, amit akarsz” stílusban, majd elkészítette az italomat.